A nárcisztikus viselkedés tényleg ilyen?

Igen, rengeteg ilyen ember van, és nem ismerik fel önmagukban ezt.

Hatalmas károkat okoznak a környezetüknek.

Amit tehet az ember, kívül tartani őket az életünkből 100%-ban.

Nekem tényleg van tapasztalatom nárcisztikussal (exem, sajnos későn ismertem fel és későn léptem, de a családja elrángatta orvoshoz, és azóta papírja is van róla, hogy az). Folyamatosan azt tapasztaltam, hogy mintha lenne benne egy gát, ami nem engedné, hogy sérüljön a tökéletes imidzs. Míg együtt voltunk, ahányszor próbáltam szólni, hogy engem valami zavar, 2 opció volt rá reakcióként:

-vagy letagadta az egészet, és hiába emlékeztem szó szerint arra, hogy mit mondott, letagadta és az ellenkezőjét kezdte el mesélni, hogy valójában úgy történt (és itt is ki volt akadva, hogy minden esetben én emlékezhetek csak rosszul

-balhézott rajta egy jó ideig, hogy ő márpedig nem hibázott, nagy nehezen bocsánatot kért, majd pár nap múlva újra felhozta ugyanazt az egy esetet és ismét engem hibáztat

-ha sikerült is egyből vita nélkül megbeszélni, utólag mindig kiderült, hogy ő nem komolyan gondolta csak le akarta zárni a témát

-ha megkértem előre, hogy valamit ne csináljon, mert csak a rossz lesz belőle valamelyikünknek, megcsinálta, majd utólag ígért fűt -fát, hogy igen elrontotta és majd a következő ilyen esetnél máshogy áll hozzá (ugyanúgy állt)

A felelősség áttolás is igaz, úgy viselkedett, mintha neki több joga lenne, ha én ugyanazt mertem csinálni, mint amit ő normálisnak tartott magától, én voltam a hibás, de ha szóba mertem hozni, hogy neki miért van több joga, arra is egyből jött a tagadás, hogy hát neki nincs is, ugyanazt szabad mindkettőnknek. Igazából olyan volt az egész kapcsolat, mintha neki lenne a fejében egy magáról alkotott "tökéletes-képe", és ott valami nem engedné, hogy bármi ezt a képet elrontsa. Azzal szintén sose foglalkozott, hogy nekem valamivel rosszat tett. Egyszerűen nem volt képes az empátiára. Mikor azt is mondta, hogy őszintén megbánta amit tett, akkor is látszott rajta, hogy nem őszintén mondja (igen, most jön az, hogy én ezt honnan tudnám, de látszott rajta és érződött a viselkedésén, hogy nála hiányzik az a bűntudat/szégyenérzet, és javítani akarás, ami más embereknél van, mikor megbántanak valakit, akit szeretnek, és elszégyellik magukat). Nem egyszer volt olyan is, hogy állított A-t, majd én próbáltam érvekkel elmagyarázni neki, hogy szerintem miben téved, és akkor fordított egyet az állításán, monditt B-t, ami teljes ellentéte volt A-nak, és nem volt hajlandó beismerni, hogy ő eddig nem ezt mondta. Érződött rajta, hogy ő is örülne, ha nem lenne ennyi problémánk, de amint már tenni kellett volna érte, vagy energiát beletenni, mindig jött valamilyen kifogás rá, hogy az a megoldás éppen miért nem jó. Próbáltam nagyon sokáig együttérző maradni vele, leültünk többször us beszélgetni, hogy szerintem el kéne mennie orvoshoz, hátha ő tud valami okosat mondani arra, hogyan tehetjük jobbá a kapcsolatot. Biztosítottam arról, hogy ha bármi probléma ki is derülne, én nem ítélném el, nem bánnék vele máshogy (ahogy a sok vita ellenére se tettem). Elmondtam neki, hogy nem haragudnék rá, hiszen ha tényleg valamilyen mentális probléma van, akkor még csak nem is ő tehet arról, hogy így viselkedett, hiszen nem tudta irányítani a betegséget és nem az ő hibája. De ő elutasította, hogy benne bármi hiba lenne, és hogy ő bizonynem megy el orvoshoz, így én kiléptem ebből. Végül a családjának sikerült őt -nem tudom hogyan- rábeszélni hogy elmenjen, kb egy évvel a szakítás után, és akkor kapott diagnózist