Olyan személyiségek vagytok, akit senki nem irritál, semmilyen személyiségtípus vagy viselkedés?

Azt gondolom, hogy az irigység bizonyos formája egészséges, egészen addig amíg másnak nem akarunk ezzel ártani. Az ember nyilván szeretne mindig egy kisit jobban élni, szebbnek mutatkozni, szóval szinte sosem elégedett.

Mindig azt gondolja egy ember, hogy a másiknak micsoda jó élete van, mert ez meg az megadatott neki, levizsgázott, jobban keres stb. De abba senki nem gondol bele, hogy mindenki küzd valami gonddal függetlenül attól, hogy mennyit keres, hol nyaral, vagy akár milyen szép háza van.

Persze, én is szoktam irigykedni, hogy ó de jó ennek annak, de itt le is tudom. De iiritálni nem irritál, mert az én életemben is megvannak azok a dolgok amiknek örülhetek, és ami nem biztos, hogy másnak is megvan. Másrészt tudom, hogy egy részét kellő kitartással akár én is megvalósíthatom. Nem idegesítem vele magam, mert attól nekem lesz jobb.

Fiatalabb koromban elő-elő tudott fordulni, hogy féltékeny lettem másokra, de nem állandóan, csak 1-1 kiragadott pillanatukra. Aztán, mikor a sokadik olyan eset volt, hogy utána viszonylag rövid időn belül szembesültem azzal, hogy amúgy nagyon nem fenékig tejfel az illető élete, ez az egész szépen, lassan szinte teljesen abbamaradt.

Idősödve viszont már egyre rosszabbul viselem (cserébe), ha valaki butább nálam, de közben okoskodik, ha erőszakoskodik, ha nincsen másokra tekintettel, ha direkt és rosszindulatból kötözködik. Ezek mind nagyon tudnak idegesíteni.