Az ember társasági lény, akkor miért érzem rosszul magam emberek közt?

Az, hogy szükséged van egyedül töltött időre, és hogy egy idő után besokallsz a társaságtól, még nem jelenti, hogy abszolút nincs szükséged társaságra.

Más az, hogy jól esik a barátaiddal/szüleiddel töltött idő után végre egyedül lenni, tudva hogy szeretnek téged, és te is szereted őket, mint teljesen egyedül lenni a világban.

Véleményem szerint mindenki másfajta mértékben társas ember. Régebben nagyon hasonlóan éreztem magamban kellemetlen nyomást akkor, mikor emberek között voltam. Az évek során azt vettem észre magamon, hogy ez főleg akkor van jelen nagyon erősen mikor az emberek által negatív vagy olyan érzelmi hangulat jön át ami azt sugalja, hogy "itt valami nincs rendben". Hiába sokszor szimpatikusak az emberek, vagy próbálnak jópofizni, nekem valahogy nagyon sokszor átjön, hogy legbelül nagyon más világot élnek meg. Ebből kifolyólag olyanokkal érzem jól magam a mainapig is, akikkel hasonlóan rezonálok.

Egyetlen tanáccsal tudok szolgálni, hogy figyeld meg esetleg azt, hogy kikkel érzed magad jobban. Én sem voltam soha egy nagy társasági ember, még ha az évek alatt sikerült kezelnem ezeket az érzelmi áramlatokat a környezetemtől. Igénylem a magányt és nagyon kevés közeli emberrrel töltöm az időmet, de az pont elég is számomra.

Kicsit jobban kifejteném: társasági és társas nem ugyanazt jelenti.

Társasági az, aki szeret társaságban lenni. A társas lény meg leginkább egy összefoglaló dolog, ami azt jelenti, hogy szükségünk van egymásra a világ működéséhez. Egyrészt nem egymagad élsz és termelsz mindenkitől távol, hanem folyamatos interakcióban vagy másokkal. Munkatársak, iskolatársak, családtagok, sofőrök, boltosok, barátok vagy akár random emberek.

Illetve igényled a többi ember valamilyen formájú jelenlétét. Maga a kérdés is ezért született, ha nem lennél táras lény akkor nem kérdeznél meg másokat, mégis az vagy, hiszen mások véleményére van szükséged.

Az ölelés és testi kontaktus ezer dologtól függ, kik teszik, mi célból.

Gyerekként nem ölelgettek, letudták, hogy "nem szeretem". Aztán anyámra már 60 éves korára jött rá az ölelgethetnék, amit erőszakosan alkalmaz és megsértődik, ha nem kap viszonzást. Én viszont rettentő kellemetlennek érzem, mert nincs jó kapcsolatunk és csak egy látszat dolog.

Eleve önzőségnek tartom az "ölelj meg, mert nekem ez jó, leszarom, hogy neked nem" gondolkodást.

Ellenben közeli barátaimmal, nő ismerőseimmel simán ölelkezem, mert jó a kapcsolatunk és nekem is jól esik.

Szobában tartózkodáshoz: legyen valaki társasági, vagy sem, mindenkinek kialakul az igénye a saját élettérre, saját "territóriumra" ahova nem szereti, ha mások beteszik a lábukat.

Ezért van a lakásunkban nappali, ami a vendégfogadás helye és van hálószoba ami privát tér.