Miért van hogy akit szerettünk és àrtott a szeretet àtmegy utàlatba?

csalódás okozza, a jót könnyű megszokni, jelenleg egy személyt aki örömöt ad a mindennapokban...aztán jön a felismerés, hogy ez mégsem volt teljesen kölcsönös...vagy csak ideiglenesek voltunk neki...félreismerjük a másikat....és b**asszki hogy lehettem ennyire hülye... :)

hát nagyjából ennyi

Igen, ahogy az első írja. Rá kell jönnie az embernek, hogy hiába szeretsz valakit, szeretned és tisztelned kell magadat annyira, hogy ne nézz el mindent a másiknak.

Mondok egy példát: exférjemet tényleg nagyon szerettem, sok kompromisszumot is kötöttem êrte. Családot alapítottunk, majd átvu

ert és otthagyott minket. Nos, éljem úgy a hátralévő életemet, hogy a társam nem szeret és nem tisztel kicsit sem? Gebedjek bele? Hát nem.

Nem tudom már, hol olvastam, de azt írták, hogy az utálat, a szeretet a legerősebb, legvehemensebb érzelmek, amik közt nincs nagy szakadék, és az egyik könnyen átcsaphat a másikba.

Amit Senior Séf írt, pedig nagyon igaz: más elvárásaid, elgondolásaid, reményeid vannak olyanok felé, akiket szeretsz, mint olyanok felé, akik épphogy ismerősök, vagy (szinte) totális idegenek. Szóval, ha olyan bánt, okoz csalódást, akit szeretsz, sokkal, de sokkal jobban fáj, mint mástól, mert tőle nem is vártad, gondoltad volna. Hajlamosak vagyunk azokat az embereket más szemmel nézni, akik fontosak nekünk, mint másokat. Itt jön képbe az érzelmi elfogultság.