Valóban vannak olyan emberek, akik ahhoz, hogy talpon maradjanak, "pofán kellett vágni" őket?

Nem tudom rendesen megfogalmazni, de én is olyan vagyok, akinek időnként kellenek kisebb-nagyobb átvitt értelmű (!) pofonok, hogy ne szálljak el, ne bízzam el magam. Amikor huzamosabb ideig jól mennek a dolgok, hajlamos vagyok elkényelmesedni, nem annyit beletenni pl. iskolai dolgokba, mint alapból tenném, vagy kicsit lazábban állok a dolgokhoz. Ilyenek után pedig kell valami, ami kicsit helyre ráz. Mondjuk egy gyengébb érdemjegy, vagy egy "tőled többet vártam volna" szintű megjegyzés. Utána újra összekapom magam.

Remélem ilyesmire gondoltál, kérdező?

Csak akik ezt hiszik magukrol.

Én az én részemröl ugy vagyok vele hogy pl hogy nekem szánalmas ha vki pl a gyerekét bedobja a vízbe vagy kirakja a semmivel utcára hogy na fiam tanulj meg úszni, élni különben fulladj meg/halj éhen. Amelyik szülőnek ez a tanítás az nekem szánalom.

És akkor idevehetem a kirugással zsaroló alpári hangnemben beszélő hatalommal visszaélő fönököket is, akiknek meg ez a vezetés.

Ebből egyik se tanítja meg mi az egyuttműködés csapatmunka életvezetés siker, nem nevezem ezt segítségnek sem, ez elnyomás alázás személyiségrombolás és toxic.

Akik meg ilyen helyzetekbol felállnak és ennek örülnek hogy de jo hogy kidobtak az utcára minden nélkül, vagy de jó hogy ordit a főnök, mert ő ettol érzi magát sikeresnek ott meg már torzult is a személyiség. Sérült.

En ugy vagyok vele ha pl kidobnak, felállok én de leköpném azt, aki ezt tette velem hogy visszaélt a helyzetemmel.

Amugy bizonyított tény hogy bíztatással peldamutatással dicsérettel pozitív hozzáállással sokkal több kihozhato az emberekböl még az is, amit önmagukról se hittek volna.

Lasd motivácios video. Ha hiszel a másikban arra is képes lesz amit saját maga se hitt volna el magáról:

[link]