Miért kell elájulni, ha külföldről hazajön egy honfitársunk?

Ismerek néhány embert, aki amikor kezdte az életet, kiutazott külföldre és ott dolgozott. Majd amikor hazatért, el kellett ájulni, hogy jaj milyen jó, mennyire hűséges, stb. Az a külön vicces, hogy ő elmondja, hogy mennyire rossz odakint, vagy azzal haknizik, hogy mekkora honvágya volt.

Két kirívó esetet ismerek:

Az egyik, amikor hazajött, még a helyi újság is megtalálta, hogy egy riportot készíthessenek vele, mert mennyire hűséges. Itt volt lehetősége keseregni, hogy nem érti, hogy itthol miért sírnak a fiatalok, az a lényeg, hogy értsék meg egymást.

A másik pedig a munkahelyemen van. Amikor szóba jön a fizetés téma, akkor mindig hangoztatja, hogy ő nagyon elégedett a fizuval, és nem érti, hogy mi miért nem.

Az a közös bennük, hiába nem ismerik egymást, és ezt nem értem, hogy miért bólogat nekik mindenki nekik ezután? Miért akkora szenzáció, és miért kell hasraesni tőlük, ha kiment külföldre, megszedte magát, majd hazajött és abból él lényegesen könnyebben, mint mások.