Rosszul idelizáljuk az embereket a közvetlen környezetünkben?

Sokszor címeztek nekem olyan mondatokat különböző formákban, hogy ritkán szólalok meg, de az akkor legalább vicces/értelmes/okos/hasznos. És az ilyen mondatokkal kiemeltek adott társaságokból.

Több ilyen szituáció után az emberek levonják azokat a következtetéseket, hogy nekem jó a humorom, értelmes vagyok, okos vagyok, hasznosak az ötleteim.

És tegyük fel, hogy ezek az adott szituációban validak is. Valóban viccesek és valóban előrevisznek. De csak az adott szituációban.

Az embereknek mindig van egy egésze, amit nem szabad jóhiszeműen az elején elkönyvelni valaminek.

Azok az emberek, akik ritkán szólalnak meg, de akkor viccesek vagy okosak, sokszor nem egyeznek azzal a képpel, amit emiatt kialakítanak róluk.

Mert sokszor a ritka, de megfontolt megszólalás mögött korábbi piszkálódás, gyerekkori traumák, mikromenedzselő szülők, és megfelelési kényszer áll. Ezek miatt az ember megtanulja megválogatni, mit mond ki, és mit nem. Megtanulja felmérni, mikor érdemes megszólalni, és mikor nem. Ezzel elkerülve az esetleges megszégyenülést, amelyben korábban rendszeresen része volt.

Azaz valójában ezek az emberek nem azt tanulták meg életük során, hogy mikor kell megszólalni, hanem azt, mikor kell inkább csendben maradni, és visszafogni a testbeszédet annyira, hogy abból a másik ne tudjon olyat levonni magának, amit mi nem akarunk, hogy tudjon.

Ettől persze lehet az, hogy akik így szocializálódtak, azok valóban okosak és viccesek. A lényeg, hogy a ritka megszólalással összekötni ezt egy téves következtetés.

És ez a felismerés azért releváns, mert ha egy valóban önbizalomhiányos, terhelő önkontrollal élő emberről kezdjük azt a képet festeni, hogy okos, azzal egy elvárást, felelősséget nyújtunk felé. Mert onnantól ez lesz a szerepe az adott társaságban.

Igen, kezdetben kedvezőek az elismerő szavak, de aztán valódi teherré tud válni, hogy bizonyos problémákra az okosnak festett embertől várják a megoldást olyan helyzetekben is, amikről neki adott esetben nincsenek ismeretei. Ilyenkor pedig a képességeitől függetlenül egy csalódást okozó helyzetbe sodorjuk, amely kihat önmagára, és azokra, akik a megoldást várják tőle. És úgy tudunk csalódni abban, hogy okosnak hittük, hogy végig mi festettük annak. Ezzel úgy írjuk le őt, hogy nem vonjuk le közben, hogy valójában meg sem ismertük, csak elképzeltük valamilyennek, és úgy szimpatikus volt.

Azoknak az embereknek, akik ritkán szólalnak meg, pont az hiányzik az életükből, hogy a környezetükben élők is beismerjék nekik, amikor hibáznak. Abban nincs építkezés, hogy valaki rájön, hogy valaki mégsem olyan okos, mint amilyennek gondolta. Abban viszont van, ha egy okosnak gondolt ember hibás lépése után nem csalódást és tehetetlenséget sugárzunk magunk körül, hanem nyugtázzuk a helyzetet és olyan aspektust keresünk, amellyel lehetőség szerint mindenki jól tud járni.

Nyilván nagyon általánosan fogalmaztam, néhol ködösen is. És nem az okos és vicces szavakat akarom újradefiniálni, meg nem is az okosnak gondolt emberek IQ-ját akarom megkérdőjelezni.

Ez a monológ leginkább azért íródott, hogy arra hívjam fel a figyelmet, hogy gondolkozzunk el, milyen elvárásokat nyújtunk mások felé. Sokszor úgy, hogy nem is vesszük észre.

Gondoljunk bele, hány olyan ember van körülöttünk, akikre mi ki tudjuk jelenteni, hogy valóban ismer minket? Ez szinte mindig egy igen alacsony létszám.

Akkor minimum ebből kiindulva ne feltételezzük nagy biztonsággal, hogy mi mindent ismerünk a környezetünkben élő emberekben. Mindenkinek hagyni kell lehetőséget hibázni, de ami még fontosabb:

Hagyjunk teret a környezetünkben élő embereknek ahhoz, hogy úgy változtathassanak magukon, hogy a változás során ne kelljen minket kidobnia az életéből.