Sokan vagyunk úgy, hogy amikor megtanuljuk szeretni és elfogadni önmagunkat akkor rengeteg konflikus ér minket a környezetünk miatt?

Régóta nem tudtam már így azonosulni egy leírással. Amint meghúztam a határaimat és eldöntöttem, hogy a saját életem fogom élni, nem azt, amit mások akarnak nekem, rám szabadult a gyűlölet.

Én voltam, aki tönkreteszi a családot, mikor fogtam magam és a karácsonyi vacsora közepén felkeltem és hazajöttem, mert elegem lett abból, hogy becsmérelik a szakmámat, az anyámat és dobálják nekem a "miért nem inkább" mondatokat. Szóltam egyszer, szóltam kétszer, harmadikra viszlát volt.

Én voltam az egoista, a hercegnő, mikor azt mondtam, vagy teljesülnek ezek a dolgok vagy nem akarok kapcsolatban lenni. De fapina is voltam, mikor meg mertem fogalmazni, hogy nekem mi fér bele az ágyban.

Én vagyok az önző, mert nem szülök gyereket, ami úgyis az én nyakamon marad.

Én vagyok az együttműködésre képtelen, mert nem megyek el szabadidőmben csapatépítőre a saját pénzemből, hanem hazamegyek a családomhoz. De már voltam azért is szar, mert úgy fogalmaztam, hogy a családommal akarok lenni és mikor kiderült, hogy nincs gyerekem, hirtelen mégsem volt már olyan érthető ez az igény.

Pénzorientált vagyok, mert nem dolgozom ingyen másnak. Mert nem fizetek egy olyan eseményen, amire eredetileg más hívott meg. Mert amint kilépek az irodából, a céges számom kiiktatom másnap reggelig. Mert nem veszem fel nyaraláson a telefont senkinek. Ja, és mert nem adok kölcsön szerződésírás nélkül senkinek.

Öntelt vagyok, mert elégedett vagyok azzal, ahogy élek. Egoista vagyok, mert a bókot büszkén megköszönöm és nem magamat összehúzva szerénykedek. Beképzelt vagyok, mert úgy érzem, képes vagyok valamire egyedül. Túl sokat képzelek magamról, mert nem áldozok fel vagy dobok félre semmit és senkit kérésre (csak azt, aki ilyet kér).

Bunkó vagyok, mert tudok nemet mondani. Aljas vagyok, mert egyenesen elmondom, mit szeretnék és egyértelműen rászólok arra, aki manipulálni akar vagy zsarolni, hogy ne tegye, mert fölösleges. Sggfej vagyok, mert nem kérek bocsánatot csak azért, hogy valaki ne drámázzon vagy hisztizzen. Rideg vagyok, mert a döntéseimet 90%-ban racionális érvekkel támogatom meg. Makacs is vagyok, mert szeretek szabad ember lenni és azt tenni, amivel én is egyetértek. És még empátiátlan is, mert megoldásokban és ötletekben jobb vagyok, mint abban, hogy együttérzően bólogassak és sebnyalogassak. Meg persze gyáva és/vagy leszarom is, mert el tudom fogadni azt is, amivel nem értek egyet és nem indítok bosszú meg eltörlő hadjáratokat mások ellen, akikkel nem tudok azonosulni, amíg nincs bennük velem szemben rossz szándék.

Eleinte szar embernek éreztem magam és egy kicsit úgy voltam vele, hogy én már csak ilyen bunkó, edgelord senkiházi vagyok, de kényelmesebb, mint jó embernek lenni, szóval nem fárasztom magam. Aztán eltelt fél év, kikoptak a régi emberek és csomóan leptek meg azzal, hogy egy korrekt, jó embernek tartanak, aki mellett mások is szabadabbnak érezhetik maguk (mert alapvetően nem rájuk támaszkodom és nem őket szorítom sarokba, ahogy azt én is elvárom).

Szóval nekem megérte. Olyan, mint egy jó diéta, az első pár hónapban hiányzik a régi étrend, nem is vagy biztos abban sem, hogy lesz egyáltalán eredménye annak, hogy bekeményítettél, aztán szép lassan elindul a szekér és jobban érzed magad, mint korábban bármikor.

Hát nem tudom. Engem azóta tisztelnek és szeretnek az emberek, amióta képes vagyok a határaimat meghúzni. Azóta jobb a házasságom, jobb a kapcsolatom a szüleimmel, kiegyensúlyozottabbak a társas kapcsolataim is. Most sem kedvel persze mindenki, de ez már nem is célom, a számomra fontos emberek érdekelnek.

Valami gikszer lehet ott, ha valaki, mint a 2-es válaszoló hosszú oldalakon keresztül ecseteli, hogy mennyire nem érdekli a többi ember. Ha engem valami vagy valaki nem érdekel, nem beszélek róla, mert minek.