Elégséges kifogás és magyarázat ebben a helyzetben az, hogy "de hát tudod, hogy ő ilyen!"?

Elismerem, én is ölég paraszt voltam, de most nem ez itt a kérdés. A történet:

Anyám egyik unokatestvére időnként el szokott jönni szüleimhez. Ő egy olyan ember, akinek kb. mindennel baja van, mindenben hibát talál és ezt elmondja kéretlenül is. Nálam rendszeresen azzal reklamál, hogy miért nem nősültem meg és miért nincsen gyerek. Mindezt nem érdeklődés szintjén, hanem számonkérően. De ilyen apróságokat is szóvá tesz, hogy "miért ott áll a kocsitok", vagy egyéb jelentős kérdések az életben. Mindig mondták a szülők, hogy hagyjam rá, ne foglalkozzak vele, ő ilyen, mindig is ilyen volt, soha nem fog megváltozni. Én meg legutóbb amikor itt volt és megint jött a megjegyzésével, visszakérdeztem, hogy "És nálatok otthon Katival minden rendben? Melyik pózt szeretitek a legjobban? Élvezi az asszony, amikor bevered neki a lompost?" Nem biztos hogy pont így, de a hozzászólásom lényege ez volt. Ő egy darabig csak nézett vissza, majd alaposan felb.szta magát és hozzákezdett veszekedni, kikérte magának a stílust (én közben elmentem haza, nem a szüleimmel lakom, meg nem volt időm hallgatni a litániát) Még aznap telefonon beszéltem apámékkal, azt mondták, alig tudták őt lecsillapítani, (egyébként őket sem zavarta nagyon, mert ők is ismerik, de akkor is azt mondták nekem, hogy ez a viselkedés nem volt helyes a részemről, "mert tudod hogy ő ilyen") én meg mondtam nekik, hogy egyáltalán nem érdekel és az elnézését sem fogom kérni, mert nem gondolom, hogy bármivel is megsértettem volna.

Ennyi a történet lényegi része, és akkor a kérdés: szerintetek elfogadható az, hogy valakinek ilyen a stílusa és rá kell hagyni, ne vegyük fel a kesztyűt, ne menjünk le az ő szintjére, vagy igenis van az a helyzet, amit nem lehet és nem is kell eltűrni, és nyugodtan vissza lehet vágni az illetőnek.