Szeresd magad és akkor az emberek is megszeretnek. Egyetértesz?

"A harmonikus emberekről ordít a harmónia." - Csakhogy az ember állapotát nem a harmónia, hanem az éppen aktuális érzések határozzák meg. Ha fáj a fogad, akkor is ordítani fog belőled, de nem a harmónia, hanem a fájdalomérzet. Ekkor pedig nem lehet megítélni, hogy te egyébként "harmónikus" ember vagy-e vagy sem. Helyes dolgot írok, ugye?

Csak az élet tapasztalatokkal nem rendelkező, naív emberek képzelik azt, és csak belőlük ordít (folyton-folyvást - mert ugye így érted) a harmónia.

Természetesen, ha elveszted valamilyen formában a fizetésed harmadát vagy felét, akkor is kicsapó harmónia fog áradni belőled. Ez így a logikus.....

A harmónikus ember kifejezés olyan magasztos előtted, hogy a "lepukkant, putris" emberek felsegítésére konkrétan 0,00% esélyt adsz, nem is törődsz velük. Ezzel valóban egyértelmű már mások számára is, hogy nem másról, mint önszeretet a négyzeten-ről van szó. Kivéve azoknak nem egyértelmű ez, akik önigazolni akarják magukat, akik önteltek, büszkék, gőgösek és mélyen önszeretők.

Hány negatív jön?

Én is az élet iskolájában tanultam, de én nem fiktív világban élek.

Részben egyetértek vele, de nem teljesen.

20+ -os voltam, mikor végre kezdtem elfogadni, megszeretni magam, ami pedig vissza is köszönt a kisugárzásomon; az önbizalmam is az egészséges szintet kezdte közelíteni, többet mosolyogtam, és nyitottabbnak is tűntem. Aztán egyszer csak azt kezdtem észrevenni, hogy bárhová mentem, valahogy mindig vonzottam az embereket, és többségük teljesen normális volt. Közeledtek felém, keresték a szemkontaktust, sokan a társaságom is.

Olyan is volt, nem is egyszer, gyakorlat alatt, hogy utcai ruhában voltam még/már, de a munkatársak közt, akik még/már műszakban voltak, teljes "harcidíszben", és hozzám léptek oda az ügyfelek, hogy segítsek valamiben. Pedig a többiekhez is nyugodtan mehettek volna.

Viszont... ez önmagában nem elég, hiszen mindig lesz olyan ember, aki nem szimpatizál velünk, aki nem bír minket elviselni, erről pedig nem feltétlenül tehetünk. Olyan is volt velem, hogy valaki első szempillantásra megutált, és csak később derült ki, hogy azért, mert olyasvalakire emlékeztettem, akit nagyon nem csípett. Tehát szerethetem én magam bármennyire, ez akkor sem garancia arra, hogy mindenki szeretettel, jószándékkal fordul majd felém, ennél azért komplexebb a dolog.