Az emberek miért nem fogadják el, hogy utálok utazni?

Ironikus, mert mindenki meg tudja érteni, csak éppen a saját családom nem. És persze mondhatjátok, hogy szarjam le őket, de amikor mindkét szülő, testvérem folyamatosan azt érezteti álszent kedveskedő szövegeken keresztül, hogy rossz életem van amiért nem utazok, az kiborító. Szerintem pedig pont fordítva van. Szar az életük, és az egyetlen boldogság számukra amikor elutazhatnak valahova, hogy ne a saját életüket éljék.

Sikerült kialakítanom egy olyan életet, amelyben minden nap felér egy nyaralással. A munkámat annyira szeretem, hogy csak azért nem dolgozok hétvégén is, hogy tudatosan visszafogjam magam és ne égjek ki. Van rengeteg célom, sportolok, amiben szintén egyre jobb és jobb vagyok. Hobbi szinten tanulok nyelvet, más szakmát is, beleásom magam új hobbikba, amikben teljes mértékben el tudok merülni, megszűnik körülettem minden. Rendszeresen találkozom a barátaimmal, járok koncertre, fesztiválokra, társas estekre, túrázni, vitorlázni, stb. Imádom az életem és a hétköznapjaim minden percét, és számomra elutazni valahova olyan érzés, hogy ott rohadok egy idegen városba és vágyom vissza a saját életembe. Nem zárkózom el az utazástól, de olyan helyek érdekelnének, amik általában veszélyesek, pl Dél-Amerika, Afrika. Engem nem hoz lázba, hogy 1 hétig feküdjek a tengerparton, vagy hogy megnézzem közelről az Eiffel-tornyot. Miért nem lehet ezt elfogadni? És hogyan tudnám leállítani a családot, anélkül, hogy elküldeném őket a búsba?