Tulajdonképpen mi a francért kedvel engem bárki is?
Egy csomóan barátkoznak velem, kedvelnek, de el nem tudom képzelni, hogy miért. Mármint szerintem én ritka szr barát vagyok, hajlamos vagyok nem keresni a másikat, ha úgy adódik akár keresztbe is teszek reflexszerűen, nem azért mert úgy akarom, hanem egy adott helyzetben nem tűnik fel, hogy ártani fog, holott egyértelmű kéne, hogy legyen, hogy de. Ha egyedül vagyok, pont nem olyannak tűnök, mint akihez odamennék beszélgetni, ott ülök magamban, mint egy két lábon járó fenyegető aura, mégis odajönnek mások, hogy hm, jó lesz vele barátkozni. Sokszor érzelmeket se tudok kimutatni, pl bármennyire együttérzek valakivel, szeretek valakit az nem látszik, kb olyan, mintha beszélnél egy rezzenéstelen arcú szobornak. Ok, tudok titkot tartani, meg tudok vicces lenni, tudok hosszan témákat kivesézni, de ennyi, ha ez kell, akkor arra találhatnának olyan személyt, akinek a többi tulajdonsága is rendben van, minimum az enyémhez képest, ráadásul velem sokáig kell jóban lenni, hogy működjön. Nem gondolom magam kifejezetten barátnak való embernek.
A másik, amit nem tudok hová tenni, hogy az egyetemi tanáraim miért kedvelnek. Konkrétan volt olyan, aki szó szerint kijelentette. Holott órákon nem igazán beszélek, akkor se, ha kéne, a teljesítményem nem rossz, de szerintem a csoport kétharmada fényévekkel jobb.
Nem értem miért találnak szimpinek az emberek, bár ez lehet azért van, mert én hallom a saját gondolataimat, amit más nem, és ez sokat ront, de szerintem ettől függetlenül se hiszem, hogy annyira szimpatikus ember lennék. Jól nem nézek ki, max átlagosan, ha jóindulattal túlzok, előny nem jár azzal, hogy velem jóban van valaki, még annyira se, hogy legyen kitől jegyzetet kérni, mert hiányos, annyira meg nem érzem magam jó társaságnak, hogy csak az legyen az ok.
#7 Pont ezaz, hogy nem akarok egyedül lenni. Azt tudom, hogy vannak értékelhető tulajdonságaim, de azt is tudom, hogy ezek nem látszanak annyira, csak több hónapnyi ismeretség után, ergo nem értem, hogy miért akar valaki engem jobban megismerni, mert ami látszik, az nem jó. És egy csomószor rettenetesen sajnálom a viselkedésemet, pl a lenyúlt téma esetében is, de amikor megteszem, akkor nem esik le, hogy az rossz, utólag nem tudom helyrehozni, nem tudok úgy bocsánatot kérni, hogy az hiteles legyen, bármennyire is sajnálom. Egy csomószor azt érzem, hogy visszaélek mások jóindulatával, de nem tudom, hogy mit tehetnék, hogy ne tegyem azt az adott helyzetben, rosszul vagyok miatta, és nem értem, hogy a másik miért hagyja, hogy sokadjára eljátszam. Tök mindegy, hogy arról van szó, hogy egy barátomnak ártok, vagy arról, hogy egy tanárom már harmadjára rugdos át kegyelemkettessel.
Nem akarok egyedül maradni, de a viselkedésemből az kéne, hogy következzen, de nem történik meg. Amit egyszer elvétek egy barátom ellen, azt másodjára kerülöm, több kevesebb sikerrel, de simán belecsúszok olyasmibe, amibe egyértelmű kéne, hogy legyen instant, hogy nem kéne, és nem értem, hogy miért viseli ezt el a környezetem, amikor könnyű olyat találni, akiben megvannak ugyanazok a jó tulajdonságok, mint bennem de nem érzed mellette egyoldalúnak a kapcsolatot, nem árt neked olyasmikkel, aminél egyértelmű, hogy árt, csak neki a helyzetben nem esik le. Reálisan nézve nem éri meg a barátomnak lenni, mert mire van belőle előnye a másiknak (érzelmi előnyökre gondolok), addigra már vannak húzásaim (mondjuk párjapcsolatot nem szedtem szét pl), amiket én biztos, hogy nem tűrnék el, még úgy sem, hogy amúgy én ismerem az indítékot.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!