Vajon ki az UFO? Egy ismerősöm viselkedésével teljesen ellentétesen viselkedem, gondolkozom. Ő olyan, mint valami jótündér, széplélek, én tiszta megkeseredettnek, pikírtnek tűnök mellette, szőrszálhasogatok, kihozza belőlem.

Az én világomban ez a normális, ez a realitásom, így élek. Példákkal:

én nem mondok ilyeneket (mert nem érzek így), mint ő, hogy "én minden emberben látok valami szépet", "mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát", "nem bírom a cicaharcot, sose csináltam", "nem akarok senkinek se megfelelni", "imádom a természetet", "ő olyan csupaszív nő", "ha te nem állsz ki magadért, akkor senki se fog" stb. Én nem beszélek így, nem látok mindenkit szépnek, nem mondok ilyeneket (ha nem érzem így), hogy "további szép napot!", nem lágyulok el minden kisbabától és nem gügyögök, nem érzek rá ingert, nem szeretem a gyerekeket. Már kicsit émelygek ettől a sok jóságtól meg pozitív mondattól, úgy érzem, közhelyszótárt reggelizett, nem tudok vele mit kezdeni. Nem vagyok egy konfliktuskereső alkat, de zavarnak ezek a mondatai (márpedig csak ilyen mondatai vannak), beleállok már mindegyikbe. Akkor többnyire az a válasza: jó, igen, de... A kérdés az, hogy vajon miért zavarnak ezek a mondatai?