Aki olyan emberrel vállalt közösen gyereket, akiről később kiderült, hogy nem jó partner, nem jó szülő- nem érzitek úgy, hogy elrontottátok ezáltal az életeteket? De legalábbis nagyon megnehezít mindent?

Sajnos mi/én most megyünk át ezen.

Iskolás gyerekeket nevelünk, már egész kicsi koruktól bontakozik ki, hogy merőben más nézeteink vannak a gyereknevelésről, eddig elég volt hogy szeretjük egymást, de az utóbbi pár hétben az apjuk kitalálta hogy én nem vagyok az a nő akit elkepzelt magának és menjek minél messzebb. Nem tudom hogy ez nála kapuzárási pánik lehet vagy mi, de engem rettentő csalódottá tesz a helyzet, és nem tudom mi lehetne megoldás, persze a cél hogy a gyerekek ne vegyék észre mi zajlik, de hogy tudnánk így élni még hosszú éveket?

Nem szívesen mondom ki, de én megbántam hogy a legszebb éveim nekik adtam, mindent feláldozva, hogy aztán egy nap hálátlanul megkapjam hogy nem ilyen lovat akart.

Én nem tudatosan vállaltam gyereket igy, csak a másik végtelenül felelőtlen volt és olyan pszichológiai betegsége van, ami miatt mindent nagyon nagyon elszinezel a saját vágyaid felé, szóval a tiszta kommunikáció ezt nem előzte meg. Nem érzem, hogy tönkre ment volna az életem. Miért ment volna? :DD

Semmit sem nehezit. :DD

Hamarosan úgy is megmentem a gyermekem, és elkerülhetetlenül társak leszünk és fejlett, tiszta lesz.

Jó is volt és rossz. 4 évig éltem egy brutális zsaroló kapcsolatban, csak, hogy a gyermekem ne egy nárcisztikus bántalmazóval éljen kettesben, aki a telefonját jobban szereti bárminél és a legnagyobb kikapcsolódás neki megnézni egy fos filmet és a legnagyobb élvezet az, amikor eszik, viszont a gyermekemmel igy kb kettesben voltunk végig, mivel ő mindent lefosott. Szóval hiába volt otthon, ha vigyáztam, hogy az irreális elvárásai ne sérüljenek nagyon ( nem teljesen, az lehetetlen lett volna még istennek is), akkor nem volt nagy gond, avagy csak napi 3-5 üvöltözés, és hát mindig kettesben mentünk el a gyermekemmel..., mindenhova... Szóval elég jó volt, de a végére már el-el ájultam az elfojtott stressztől, amit azért éltem meg, mert nem volt logikai út arra, hogy megfelelően megvédhessem a gyermekem. Rengetegszer láttam szenvedni és tudtam, ha közbe avatkozok, akkor csak még sokkal rosszabb lesz neki.., nélkülem. Azt mondta mindig, ő nem fogja megütni a gyerekét.., de bár inkább ütötte volna néha... Az is sokkal kevésbé lett volna fájdalmas neki fizikailag.

Ez volt nehéz. :D

Amikor tudod, hogy a másik paranoid és téveszmés, és igazából a semmiért, teljesen empátiát nélkülözve, abszolút elnyomva téged és a saját gyerekét, leszid, bánt, akkor nehéz maga a belső küzdés eredménytelensége, illetve folytonossága. Ugye ösztön is, hogy keressük a megoldásokat tudat alatt, csak amikor az elme csak ellentéteket tapasztal maga körül, akkor már nincs előre tovább.

A sors segitett. Közben? A gyermekemnek való adás fontossága.

Mennyire hamar? Nagyon hamar láttam, csak hát a kapcsolat úgy indult, hogy legyek a mestere, de igy is 1 hónapba se telt mire taníthatatlannak nyilvánítottam.