Borzalmasan magányos vagyok. Hogyan tudnék megszabadulni az érzéstől, hogy mindig, mindent én rontok el, mert senki más nem tehet erről csak én? 26/N

Megjegyzés: apukámnak sincsenek barátai egyáltalán. A középiskolás barátaival nagyon ritkán telefonon, ha beszél, de már szinte semmi kapcsolata senkivel.

Mindig is tudtam, hogy különc vagyok és szörnyen depresszív típus. Gyerekként is mindig azt mondták, hisztis vagyok, panaszkodós, oldjam meg a gondjaim egyedül.

Anyukám is megmondta folyamatosan, hogy ìgy senki se fog elviselni.

Depresszióval diagnosztizáltak már 1,5 éve, a pszichológusom is megmondta, hogy kéne kezdjek valamit ezzel a magányosággal. Azt mondta, az nem az én hibám, ha mások így viselkednek velem és elutasítanak, mert leginkább magukkal lehet problémájuk, amit kivetítenek rám. Ami nem nehéz, mert gyenge lelkületű embereket jellemzően gyakran használnak céltáblaként és nyilván ott van bullying jelensége is, amit valamilyen szinten velem is műveltek.

A baj az, hogy szerintem rajtam nem segít, hogy a gyerekkori traumáimmal foglalkozom. Egyetlen egyszer sem került szóba, miért esik mondjuk nehezemre belekezdeni egy olyan hobbiba, ahol társaság is van. Ennek az az oka, hogy semmilyen felnőtt társaságba sem tudtam beilleszkedni és félelmetes megint eljátszani ennek a lehetőségével.

Annyira elegem van a kényszeres gondolataimból, amik ezen elrontott csoportdinamikákon kattognak, hogy már lassan oda jutok, hogy felvetem a pszichológusomnak, nem lehet nekem olyan szemelyiségzavarom, mint pl: a "csendes" borderline, ha már a kapcsolati, kötődési mintázataim borzalmasak voltak egész életemben és mindig valami egyértelmű trigger hozza elő belőlem a "hisztit" is.

Egy 6 éves baràtságom ért véget ilyen dolgaim miatt. Nem tudtam neki elmondani értelmesen, miért nem jó nekem, amit velem csinál és emiatt többször is ràförmedtem, amikor meguntam ugyanazokat a köröket vele.

Tökéletes kapcsolatok nem léteznek, nem hiszem, hogy vannak vita nélküli emberi kapcsolatok. De annak nincs èrtelme, hogy a másik folyton megbànt valamivel (mert tuti én vagyok a sértődékeny), ha észreveszi (nem mindig), akkor bocsánatot kér, de utána megint minden ugyanúgy megy tovább.

Nem akartam már ennek a lánynak sem megfelelni, mert azt éreztem neki egyszerűen nem lehet.

De semmit se tudok tenni, hogy megfeleljek, mert azt érzem, hogy tényleg nem vagyok egészen normális, ez meg egészséges embereknek ìgy kínlódás. És így kinek kellenék? Csak nekik tennék rosszat. Nem akarok ártani, nem akarok kiborítani másokat már megint, de egyedül is nagyon rossz. :(