Miért érzem mindig azt, hogy én húzom a rövidebbet? Vagy bármit csinálok, azt érzem hogy rosszul csinálom?

Például eltávolodtunk két gyerekkori barátnőmmel, mert nem éreztem azt hogy megértenének, kiállnának mellettem, csak bulizni jártunk én pedig meguntam a céltalan bulizást. Ha pedig mennék is, minőségibb barátokkal tölteném az időm inkább. De itt jön az érzés, hogy elvesztettem két régi barátot. Közben tudom, hogy jobb nekem 2 felesleges barát nélkül, de mégis ritkán megnézem a facebook peofiljukat és rosszul érzem magam. Mondanám a magamét nekik, hogy miért nem értették meg anno, hogy csak azt akartam, hogy ne bulibarátok legyünk hanem normálisak mint régen. De valószínűleg nem tudtam értelmesen kifejezni magam és az egyikük azóta nem is válaszol, a másik pedig mint egy napraforgó. Mögöttem kibeszél a közös barátainknak, velem meg jópofizik ritka alkalmakkor.

Vagy még egy példa.

Nem táncoltam sem osztálytáncot sem pedig fehér ruhás táncot a szalagavatómon. Nem szeretek közönség előtt szerepelni, nekem túl szexi volt az osztálytánc (a tanáraim és a szülők előtt) és szerintem nem is találtam volna a fehér habos ruhás tánchoz partnert. Nem sok pasival tumáltam a gimiben vagy gimin kívül. Így maradt a nézőtér. Őszintén csak azért nem bánom, mert el sem tudtam volna magam ott képzelni, hogy mosollyal az arcomon táncolok, de közben annyira deffektesnek érzem magam. És nem értem miért.

Talán egy kívülálló jobban rálátna miért érzem ezt.