Hogy érzed magad külföldön? Miért mentél ki, mi az a három dolog ami leginkább motivált? Mióta vagy kint? Meddig tervezel kint lenni? Melyik országban élsz?

A TAJ számunkat és a lábméretünket nem kéred?

5 éve jöttünk ki Németországba. Férjem lakatos, én szülésznő, szakmánkban dolgozunk. Tervezünk haza menni, amint meg van a 40 millió házra. Már nem kell sok hozzá.

Az emberek kedvesen, befogadóak. Minden jobb, mint Magyarországon. Csak a honvágy haza visz, annak meg ellenállni észérvekkel nem lehet.

Már előre tudom, hogy rám fog jönni a szóf#sás, nézd el nekem.

Gyerekkorom óta nagyon érdekelt Olaszország, pontosabban, amióta édesanyám mesélt az egyik ottani utazásáról. Ahogy egyre nőttem, úgy érdekelt egyre jobban, egyre több dolog miatt, ami ott csúcsosodott ki, amikor az egyetem ötödik félévében kimentem egy féléves Erasmus+ programra Olaszországba (ezelőtt csak rövidebb utazásaim voltak az országban). Egy szó mint száz, nagyon bevált az itteni élet minden szempontból (előtte kicsit féltem, hogy csalódni fogok), igazán otthonosan éreztem magamat (ebben mondjuk segített, hogy már ekkor, 22 évesen, folyékonyan beszéltem olaszul, illetve ismertem és kedveltem a kultúrát, valamint alapvetően egy nyitott jellem vagyok). Ez volt négy éve, azaz most vagyok 26 éves. Nem csak fantasztikus barátokra tettem szert, de a szerelmemre is. A program után visszamentem Budapestre, hogy befejezzem az egyetemet (ez alatt távkapcsolatban voltunk), majd a diplomaosztót követően kiköltöztem Olaszországba a páromhoz. Itt kettő dolgot jegyeznék meg: nem (csak) a barátom miatt költöztem ki, kamaszkorom óta esélyesnek tartottam, hogy Magyarországon kívül éljek, valamint sokat köszönhetek a szüleim anyagi (és lelki) támogatásának.

Az Erasmus+ programom alatt egy könyvesboltban dolgoztam, illetve egy múzeumban voltam önkéntes. Nos, amikor kiköltöztem, ez a múzeum munkát ajánlott nekem múzeumpedagógusként, illetve tárlatvezetőként. Mivel az órák változóak, így a fizetés is néha más, de maradjunk annyiban, hogy amellett, hogy élvezem a munkámat, jól meg is fizetnek érte. Múzeumpedagósuként alapvetően gyerekeknek (de vannak családos, illetve hátrányos helyzetű, illetve fogyatékossággal élő helyzetűeknek is programok) tartok különböző programokat, hogy korán felkeltsük az érdeklődésüket a művészetek iránt. Tárlatvezetőként elég egyértelmű a dolog, de alapvetően az ókori, illetve a reneszánsz kiállításokon vezetek körbe embereket.

A párom családjának van egy lovardája, ahol mindketten (ő persze többet, valamint ő már kamaszkora óta) néha be szoktunk segíteni. Ezért nem kapunk pénzbeli juttatást (a barátom is csak kamaszként kapott, utána már szégyellte elfogadni), és nem is várjuk el, szeretjük csinálni. Hálából meg szoktak hívni magukhoz ebédelni, vacsorázni (a párom édesanyja igazi konyhatündér), ennyi bőven elég is.

A külföldi élet nem változtatott hobbijaimon, ugyanúgy űztem őket Magyarországon is. Alapvetően nagyon szeretek utazni és kirándulni, míg a sportok közül a lovaglás, az úszás és a korcsolyázás a kedvenceim (illetve szeretek extrém sportokat is kipróbálni, ha van rá lehetőségem). Szeretem a különböző művészettel kapcsolatos, kreatív hobbikat, így szeretek írni (és olvasni), rajzolni (a barátom újabban elkezdett festeni tanítani) és fényképezni. Ezek mellett nagyon szeretek nyelveket tanulni (a magyar mellett angolul és olaszul beszélek felsőfokon, most készülök a spanyol B2-es nyelvvizsgámra, utána az izlandiba vetem bele magamat). Van néhány kedvenc témám, amikről szeretek olvasni, például vallások és mitológiák, művészettörténelem, divattörténelem, csillagászat, csakhogy a kedvenceimet emeljem ki. Aztán persze a párommal és barátaimmal való programozás talán a legfontosabb.

Nem tervezek visszaköltözni Magyarországra, bár azt elképzelhetőnek tartom, hogy rövidebb vagy hosszabb időre elköltözzek Olaszországról. Ez még elválik.

Az itteni életem egyetlen hibája, hogy nem tudok annyi időt tölteni a családommal és magyar barátaimmal, amennyit igazán szeretnék (főleg úgy, hogy huszonkét éven át úgy éltem, hogy minden szerettem kis túlzással egy karnyújtásnyira van). Természetesen ott van a napi/heti Skype beszélgetések, amik gyakran több órásra is elnyúlnak, illetve rendszeresen hazalátogatok néhány napra vagy néhány hétre, de nyilván nem ugyanolyan. Amiért hálás vagyok, hogy a családommal nem romlott meg a viszonyom, valamint a legjobb barátaimmal ugyanúgy megmaradt a szoros viszony.

Szerencsésnek mondhatom magamat, mert ha az egész életemre nézek vissza, akkor se tudnék egy olyan pillanatot mondani, amit igazán megbántam volna. Voltak helyzetek, ahol lehettem volna bölcsebb, türelmesebb, megértőbb, de végsősoron ezen szituációk egyikének se volt nagy kihatása az életemre. (Ha volt is, elégedett vagyok azzal, ahova eljutottam ezekkel a hibákkal együtt.)

Igazából ennyi lenne. Szerintem így is bőven (talán túl hosszan is) megválaszoltam minden kérdésedet, de ha esetleg még érdekelne valami, írj nyugodtan privátban.

Amerikaban vagyok es az elejen egy nagy aruhazlancnal dolgoztam bent az uzletben. A fizetes alacsony volt es a beosztast sem szerettem de akkor orultem ennek is. Aztan hamar rajottem hogy abbol a penzbol nem tudok megelni mert alberletet is kell fizetni, 2 autot tartottunk fent, jottek a szamlak, bevasarolni is kellett.

Eldontottem hogy elhelyezkedek az epitoiparban mert abban van tapasztalatom. Talaltam is munkat ami rogton tobbet fizetett mint az aruhazlanc es a beosztas is jo volt. Azota is epitoiparban dolgozok.

Heti 40 orat dolgozunk, neha tulorazunk is. A munkakorulmenyek jobbak mint Magyarorszagon. Kaptam ceges autot, rendesen be vagyok jelentve, kaptam egy halom munkasruhat es a fonok is az eddigi legnormalisabb fonokom.

A megelhetes jobb itt, viszont itt is nagyon elszaladtak az arak, foleg az ingatlan arak, alberletek. Szerencsere nekunk van hazunk amit torlesztunk, de ha alberletben kellene lakni... hat nem tudom hogyan fizetnenk ki mert kb dupla annyi lenne egy ilyen haz berlese mint amit mi fizetunk torlesztoreszletkent.

Szabadidomben otthon vagyok, jatszok a gyerekkel, neha elmegyunk valahova pl a parkba, plazaba, felesegem szuleihez.

Neha honvagyam van mert itt egy baratom sincs, a rokonaim es a csaladom sincs itt.

22 éve élek Ausztriában. Engem a magyar mentalitás űzött el. Gondoltam, megnézem, hogy a "szomszédban" élhetőbb-e az élet. Aztán itt felejtettem magam. Németül itt tanultam meg. A "szokásos" :mosogatás, takarítás az első néhány évben. Aztán, ahogy megnőtt az önbizalmam, elmentem egy nagyobb gyárba. Nem voltam ott sokáig, mert a vezetőséget leszámítva abszolút nem tudtam senkivel sem beszélni. A melósok egyik fele törökül kommunikált, a másik fele pedig valami szláv nyelven. Rengeteget kiabáltak velem, de hiába : nem németül tették, tehát nem értettem. Egyszer azt mondta a kisfőnök, hogy eldönthetem, melyik nyelvet tanulom meg, ha maradni akarok.

"Sie sind Kontraproduktiv. So geht es nicht weiter. Entscheiden Sie sich!!!" Közöltem, hogy Észak-Ausztria közepén azért elvárható kellene hogy legyen, hogy az ember németül kommunikál.

Két nap múlva jött a felmondás.

Sebaj, elmentem egy másik céghez, ahol nem gond, ha csak németül beszélek velük.Azóta is ott vagyok, tizenegynehány éve. Voltam gépkezelő, aztán" Springer ", műszakvezető-helyettes. 2019-ben kicsit" ugrottunk": hogy ne legyen mindig káosz, hárman kimentünk a raktárba, megtanultunk három egymástól független programot és csak mi látjuk el mindennel a munkásokat. Emellett az elraktározást is mi csináljuk. A raktárosoknak is hatalmas segítség. Az egyik kollégámmal napi szinten leltározunk. Ő csinálja a nyersanyagokat, én a félkész termékeket. Így aztán "belekotyogok" a szervezésbe is, mert egy olyan csóka kellene hogy csinálja, akiből a minimális "Hausverstand" is hiányzik. Hála az égnek, most elment tőlünk és az egykori műszakvezetőm vette át a helyét. Vele egészen biztosan nem kell majd vitatkozni. A legokosabb ember a világon.

És mert nem helyette kell a tervezést csinálni, most azt találták ki, hogy esetleg legyek amolyan "szócső" a mi cégünk, meg a magyarországi leányvállalat között. Azt nagyon nem szeretném. Két éve hónapokig játszottam tolmácsot, mert egymást váltották a magyar betanulók. Aranyosak voltak meg minden, de borzalmasan leterhelt idegileg, meg lelkileg.

Abszolút semmilyen magyar kapcsolatom nincs itt és nem szeretném, hogy ez változzon,tehát hacsak nem jár különösebb hátránnyal, nem fogom vállalni az "összekötő tiszt" szerepét. Jól keresek, a párom szintén és nyugis, gyerekmentes házasságban élek. Természetesen nagyon is érezzük mi is a drágulást, de azt leszámítva hogy most nemigen tudunk extrán spórolni, nincs változás az életünkben.

Remélem, hogy csak jobb lesz.

Egyes vagyok.

Az első mondatom nem tetszett, vagy hogy haza akarok menni Magyarországra? :)

Mondjuk azt nagyon sok magyarnál észrevettem, aki Magyarországon él, hogy mi r*hadjunk meg idekinn, mocskos hazaárulók vagyunk, amikor meg bejelentettük, hogy haza költözünk, akkor jött a meglepetés, hogy dehát miért, hülye aki ide akar vissza jönni, minek jövünk ebbe a poros országba, innen mindenki menekül, boldogtalanok leszünk úgyis stb... :)

Fura nép a magyar. Azt se tudja már mit kezdjen magával.