Van itt olyan akinek ugyan abban az évben több családtagja, rokona, vagy ismerőse is elhunyt?

Tavaly novemberben halt meg papám (anyukám apukája), s idén szeptemberben apám.

Teljesen szarkész vagyok és érzem, hogy kezdek beleőrülni, de menni kell tovább és remélni, hogy egyik nap nem kelek fel én se többé. Sajnos anyámnak és húgomnak szüksége van rám nagyon, így nem halhatok meg, bármennyire is szeretnék. Viszont a lelki bajaim miatt már gyakran fizikálisan is rosszul vagyok, úgyhogy szó szerint kezdek belebetegedni a gyászba, a lelkileg való kikészültségbe.

Mondjuk nekem az életutálatom mindig is megvolt és mindig is így voltam ezzel, de természetesen rontott a helyzeten főleg apám halála. Papám nagyon szenvedett, rákos volt, azt máshogy fogtam fel. Illetve ő mégiscsak 70 évet élt. Apám teljesen egészségesként halt meg 50 évesen, 2 szívverés között. Azaz egyszerűen csak leállt a szíve, kész, pikk-pakk. Fel se fogott belőle semmit. Egyik pillanatban nézi a tévét, hallgatja a zenét, aztán a következőben kész, minden fekete, vége van. Úgyhogy legalább ő nem szenvedett.

Neked minden jót, kérdező! Gondolom téged is megviselt nagyon, sok kitartást kívánok neked. És remélem vannak barátaid, családod, akik melletted lehetnek ilyenkor. Azok óriási segítség tudnak lenni. Elhunyt szeretteinkkel kapcsolatban pedig arra kell gondolni, ami számodra a legmegnyugtatóbb lelkileg. Ha ez neked a Mennyország, akkor az, nekem az, hogy már nincsenek sehol és nem szenvednek tovább ebben az életnek nevezett szarkupacban.

Nekem 2 év alatt jó pár családtagom meghalt.

Apai, anyai ágon a nagyszülők, aztán követte nagybátyám, nagynénim, és apám.

Ez összesen 7 ember 2 év alatt.

Őszintén megmondom számomra teljesen semleges volt a legtöbbjük halála. Apai ágon a nagyszülőket nem is ismertem. Szó szerint ha találkoztam velük egész életemben (30 évem alatt) 10x, akkor sokat mondok. Temetésükre sem mentem el, mert számomra idegenek voltak.

Ugyanez a nagybátyám és nagynénim esetében, őket is csak párszor láttam, így hiába a rokoni kapcsolat, nem igazán érdekelt a haláluk.

Hozzátartozik az egészhez az is, hogy apám húga egész életében keverte a szart, és hazugságokkal hergelte a családját ellenünk. Szóval innen ez a nagy távolság tartás, és semlegesség.

Anyai nagyszülőkkel nem volt semmi gondom, viszont felnőtté válásom után már csak 1-2 évente ha láttam őket. Mikor meghalt nagypapám akkor már több mint 3 éve nem találkoztam velük. Akkor láttam nagymamám is utoljára aki papám halála után 1 hónappal követte őt. Szóval ők megmaradtak gyerekkorom szép emlékeiben, de semmi több.

Apámmal meg vegyesek az érzelmek. A gyerekkoromat tönkretette, nővéremet elüldözte a viselkedésével, anyámat meg szintén tönkretette lelkileg. Aztán a válás után döbbent rá, hogy mit is tett.

Kellett neki 6 év magány, hogy belássa mekkorát hibázott. A halála előtti években egyébként telesen kicserélődött a személyisége. Igazából azokat az elvesztegetett hosszú éveket amivel a gyerekkorunkat tönkretette, azt az utolsó 3 évében próbálta bepótolni. Furcsa ez mert soha nem voltunk egy klasszikus család, akik békében szeretetben töltik az ünnepeket. Nekem ez gyerekkoromból teljesen kimaradt, így tényleg furcsa volt a családommal karácsonyozni felnőtt emberként. Az elmúlt 3 év úgy telt el, hogy együtt töltöttük az ünnepeket, hétvégente összeültünk apámnál közösen, társasoztunk a gyerekekkel, eljártunk a szabadba pecázni főzöcskézni, anyám is megbocsájtott neki és rendszeresen meglátogatta (másik városba költözött apám a válás után) mi is benéztünk hozzá a barátnőmmel, nővérem a párjával és a gyerekekkel. Szóval bár volt időszak, hogy gyűlöltem apámat a tetteiért, így a végére már sajnálom mert láttam rajta mennyire megbánta az egészet, és a maga módján próbálta jóvá tenni a múltbéli hibáit.

Megbocsájtani nem tudok neki, és soha nem is fogok, de a halála mélyen érintett. Főleg azért mert tényleg láttam rajta, hogy mennyire megbánta azt a 20 évet amiben minden volt, csak apa nem.

2017 nyarán meghalt Nagyanyám, majd azév novemberében Nagybátyám is.

Nagymamám idős volt, beteg és már beszélni sem tudott, jobb volt neki, hogy már nem szenvedett tovább. Persze kicsit megviselt ennek ellenére is, de megkönnyebbültem, hogy nem kell tovább szenvednie.

Nagybátyámat pedig igazából nem ismertem, soha nem nézett felénk sem, így az Ő halálhíre különösen nem rázott meg.