Ez önzőség, nárcizmus, a kettő együtt vagy más? Mit tudnék még tenni érte?

Anyukám beteg, de könnyebb lenne, ha nem dohányozna, több folyadékot inna (nem csak kávét) és figyelne az étkezésére. De ha ezt megemlítjük, akkor csak legyint, szerinte nem változtatna semmit (pedig de, mert a dohányzás miatt van érszűkülete, ami miatt magas a vérnyomása és majdnem évente műteni kell). Orvos is hiába mondja, anyu mintha meg se hallaná.

DE anyu folyamat piszkál minket (hárman vagyunk testvérek, mind 30 körül), hogy csináljunk már neki unokát, mert nem fogja megélni, legyen már esküvőnk, mert nem fogja megélni, és mikor miket hoz fel. Ezzel mindannyiunkban bűntudatot ébreszt és persze aggódunk is érte. Bár mindig is ezt csinálta, de most a gyerek és házasság témával kezd a cérna elszakadni. Összeveszni nem akar senki vele, mert akkor csak sír, de akkor sem változik semmi.

Csak annyira idegesítő, hogy annyi lenne, hogy jobban vigyázna magára, az egészségére, betartaná az orvos utasításait stb.

És tudjuk, hogy bármit csinálunk, mondunk, nem fog változni. Pedig szeretnénk mindennél jobban, ha még legalább 50 évet élne. De ehelyett minket siettet.

A tehetetlenség felemészt és dühös, mérges is vagyok rá. Nem tudom mit mondhatnék, mit tehetnék... Semmi nem használ. Párja is mintha csak egy szobatárs lenne, aki éppen egy ágyban alszik vele. Azt is hiába mondjuk, hogy az nem kapcsolat, mert csak idegesítik egymást, de nem, neki így jó. De mégis egész nap csak panaszkodik. Ahogy nőttem felfele, annál jobban értettem meg, hogy apám is miért lett olyan, amilyen, főleg válásuk után. Mindig aput hibáztatta mindenért, közbe meg lassan úgy látom, hogy anyu többet ártott.

Kissé megszaladt az ujjam és indulatom, remélem nem lett túl hosszú. Ha valaki tudna tanácsot vagy megoldást írna, megköszönném. Nem tudok beletörődni abba, hogy nem tehetek semmit.

(Az nem megoldás, hogy hozzá költözzek, mert már saját életem van, párom, macskám, melóm, más városban lakom stb, pedig néha azt érzem, hogy csak az segítene neki).