Miért van az, hogy nem érzékenyülök el, nem kezdek el sírni halálhírek hallatán, temetésen való részvételkor, búcsúesemények alkalmával?

8-as amúgy nagyon jót mondott.

Említett, még élő nagymamám nagyon mélyen vallásos. Én ateista vagyok, de szeretek vele erről beszélgetni, inkább ilyen fiozófiai szinten.

Ő mindig azt mondta, ha meghalt egy barátja (ami az ő korában elég gyakran előfordul), hogy nem szomorú, és úgy gondolja, hogy a halott jó ember volt, tehát biztosan a mennybe került és már Isten mellett van, és hogy is lehetne ő szomorú, mikor a számára fontos valaki egy olyan állapotban van, ami szerinte jobb, mint az élet?

Ellenben az elhullt állatait mindig megsiratta, mert szerinte az állatoknak nincs lelkük, nem kerülnek a mennybe vagy a pokolba, ők csak megszűnnek létezni, és milyen szomorú ez.

Én ezzel nem értek egyet amúgy, szerintem állatnak és embernek is van lelke, viszont mi is mind csak megszűnünk létezni, de szerintem ez nem szomorú, ez egyszerűen így történik, olyan természetes, mint hogy holnap felkel a nap, vagy tavasszal kivirágzanak a fák. Nagymamámnak a halál utáni életbe vetett remény az ok arra, hogy nem tud sírni a halál miatt, nekem meg az, hogy elfogadtam, hogy ez így normális, hogy az élet végén ott a halál. A körülmények azok, amik nem mindegy, hogy milyenek, ha valaki egy tartalmas, boldog életet hagy hátra akkor, amikor ennek már ideje van, az természetes, ha valaki fiatalon hal meg, vagy túl későn hal meg, az így vagy úgy szomorú. A túl korai halálnál az a szomorú, hogy még nem élt eleget, a túl késeinél, hogy már nem tartalmas az élete utolsó része.