A szorongós emberek miért kezelik személyiségvonásnak a szorongásuk, miért nem kezeltetik inkább?

Személyiségvonásokat mért kell betegségnek tekinteni?

Nem beteg se a meleg, se a csöndes.

Most már rá kéne jönni, hogy ezek nem betegségek.

Az a betegség, amikor valaki mindig a másikkal foglalkozik.

Mindenki úgy éli az életét, ahogy szeretné. Annyit iszik, dohányzik, drogozik, csajozik, amennyit akar.

Aki meg nem akarja,az ne csinálja.

Le se kell szarni az ilyet.

Mind emberek vagyubnk, mit számit ki hogy él.

Kedves kérdező:

Te soha nem szorongtál. Ha igen, tudnád, milyen szar érzés, tudnád, hogy az ember tehetetlennek érzi magát, tudnád, hogy amikor rádtör egy roham, akkor a legkevésbé vagy kíváncsi más emberekre, és tudnád, hogy ilyenkor az nyugtat meg, ha békén hagynak. Tudnád, hogy azzal, hogy le "lusta szar"-ozol másokat, csak ártasz.

Én pl. azért nem keresek szakembert, és küzdök vele egyedül, mert nincs lehetőségem rá. A környékünkön élő szakemberek semmihez nem értenek és nem is akarnak veled foglalkozni, de egyébként is egy-egy kezelés olyan drága, hogy egyszerűen nem engedhetem meg magamnak akár heti egyszer sem. Ha tetszik, ha nem, ha mentális betegséged van, és kezelésre szorulsz, akkor jobb, ha egy kisebb vagyont félre tudsz tenni rá, és még akkor sem biztos, hogy bármit is ért az egész.

Nem kezelem személyiségvonásként azt, hogy szorongok, nem reklámozom, de együtt élek vele, együtt tudok élni vele.

A 16-os válaszoló konkrétan leírta amit én is szerettem volna. Én is szorongok, egyáltalán nem reklámozom, sőt, próbálom nem mutatni ezt senki felé, megküzdök vele mindennap. Nem tekintek rá személyiségvonásnak sem, mert tudom, érzem, hogy ez egy mentális betegség. De ugyanakkor én is tapasztaltam amikor voltam 2 TB által támogatott pszichológusnál és pszichiáternél, hogy nem igazán akarnak foglalkozni a dolgokkal, az egyikkel konkrétan olyan volt a beszélgetés mintha csak a szomszéd nénivel beszélgettem volna. Példa: elmeséltem, hogy nem szeretem a munkahelyem, állandóan fáradt vagyok, nincs semmi életedvem. Erre annyit mondott, hogy hát akkor mondjak fel, munkahelyi kiégés jeleit tapasztalja rajtam. Ez oké, erre magamtól is rájöttem, de semmi útmutatást nem adott, hogy mégis a rossz érzéseim hogy vezessem le magamban, illetve a szorongásomról se esett túl sok szó, pedig úgy mentem hozzá, hogy ez a problémám, mert ez az egész életemre kiterjed, nem csak a munkahelyemre. Egyébként sem tanácsolhat egy pszichológus csak úgy ilyet, hogy mondjak fel. Szóval komolytalan volt.

Arra pedig, hogy magánorvoshoz menjek nincs anyagi lehetőségem és őszintén szólva, ki tudja hogy mennyire segítene. Így hát próbálok egyedül dolgozni magamon önismereti könyvekkel, ezzel kapcsolatos youtube videókkal, amik ha nem is teljesen ingyenesek, de legalább megfizethetőek. Talán ezzel is jutok valamire, legalábbis úgy érzem az évek során azért változtam, de hosszú még az út és nem könnyű.

Bevallom őszintén, 18 éves koromig éltem szorongás mellett úgy, hogy végig azt hittem, hogy "én ilyen vagyok" és nincsen semmi baj. Aztán elkezdtem ennek jobban utána olvasni, és jött a felismerés, de azóta sem verem nagy dobra, és igyekszem a legjobban megbirkózni vele egyedül. Nem mindig könnyű, csak sajnos én sem tehetem meg, hogy hatalmas összegeket (pláne a mai világban) erre költsek. Igen, ott a TB-s, de ott úgy bánnak az emberrel, mint a kutyával és sokszor úgy is érződik, nincs meg mögöttük a kellő szaktudás. Tisztelet a kivételnek.

Nem vagyok büszke a szorongásomra, igyekszem a lehető legkevésbé mutatni kifelé, ami épp bennem zajlik. Nem is szeretném, hogy idegenek/hozzám nem közelállók ezen csámcsogjanak, illetve nagyon sokan lenézik a szorongással küzdőket. Még saját családtagom is.

Utolsó két válaszolóval teljes mértékben egyetértek.