Miért van ennyi mentális betegséggel küzdő és lelkileg megkeseredett ember Magyarországon?

Nekem az egyes válaszolóval ellentétben - 2019.-ben vált igazán TRAGIKUSSÁ(!) az életem. (Édesanyám halálával.)

SOHASEM MÚLÓ(!) - de időnként csillapodó fájdalom. Ha bármilyen kapcsolati krízishelyzetbe kerülök, NEM JÖN TŐLE TÖBBÉ VÁLASZ(!) Kérdezném, de úgyis tudom, hogy már hallgatni fog örökké...

Nagymamámmal még azért tudok beszélni. De az már nem ugyanaz az ÉLMÉNY(!) mint valamikor édesanyámmal. Önfeledt derű és jókedv jellemezte sokáig a fiatalkori édesanyámat.

Viszont elkezdett realizálódni egy emlék foszlány: egy hosszú éveken át BOLDOGTALAN(!) édesanya, aki megadóan tűrte, hogy NEM TALÁLT TÁRSAT(!) egy fájdalmas válás után. Magába zárt sok mindent - láthatatlanul.

Ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy már nem akart élni. Még keresem a kapcsolatot "isten" akarata és az Ő elmúlni vágyása között. Nehéz tud lenni. Főleg amint írtam, kapcsolati krízisek esetén.

Még két ismerősömet várom vissza külföldről (elvileg hármat, de az egyik "kapcsolat" folytatása teljes mértékben bizonytalanná vált.)

Ez a nyaram szinte ugyanolyan MAGÁNYBAN(!) elsivárosodottság érzésben telt, mint a 2019.-es. Tavaly kicsit jobb volt. Talán tavalyelőtt is.

Én sem vagyok szakértő a témában.

Az éghajlat lehet befolyásoló, én is ezt tapasztaltam.

- De befolyásolhatják veszteségek, nekem az apám és a feleségem halt meg.+ a nagyszülők közül 3.

Mindenki máshogy reagál erre, anyám nem tudta feldolgozni apám halálát, én akkor kicsi voltam, szinte alig ismertem őt, így annyira nem rázott meg ez.

A feleségemet viszont nyilván ismertem jobban, így nehezebb volt letörni a bánatot. De fel kellett vennem a kemény hozzáállást, mert akkor meglehet depressziós lennék most is. Az segített, hogy a lányomat kellett nevelnem, mert más nincs neki. Ez erőt adott. És mindig kell mondani magadban, hogy nem győz le engem egy bármilyen csapás. Addig kell küzdeni, amíg az eredmény meglesz. Felejteni nem lehet, a sebek megmaradnak, de a lelki betegség ne győzzön le !

Európa egyik legdrágább országa, miközben a fizetések a béka feneke alatt vannak. Ausztriában alig akarták elhinni mennyit keresek itthon. Miközben ott a Sparban ugyanennyiért, sőt van hogy olcsóbban bevásároltam.

A munkahelyek többségén szinte azt csinálnak az emberrel, amit csak akarnak, főleg mióta rabszolga törvénykönyv van.

Az iskolákban kiégett, tekintélyelvű tanárok oktatják az elavult, feleslegesen sok anyagot. Az óvónők többsége is katasztrófa.

Csoda, ha depressziós a magyar ? Szerintem nem

Én nagyjából 8 évig küzdöttem mentális problémákkal (evészavar, depresszió, pánikrohamok), nehezen sikerült kijönnöm belőle.

A saját életemben két fő probléma volt, az egyik az apám beleszarása a családunkba, a másik meg a közoktatásban tanusított közöny mindennemű segítségkérésre, a kortársbántalmazásra, mindenre konkrétan. Pedig jó tanuló voltam...

A legnagyobb baja a generációmnak az, hogy lelkileg magunkra vagyunk hagyva. A pedagógusok által és gyakran a saját szüleink által is. Sokkal szigorúbban kellene kezelni a családon belüli erőszakot és felelősségre kellene vonni a családjukat elhagyó apákat, 10/9 csonka családban az apa esik ki anyagilag és érzelmileg is... És sokkal szigorúbb felügyelet kellene a gyerekeknek otthon és az iskolában is. Mivel mindenkinek oszlik a figyelme, így alig jut ahhoz, akinek kéne. Egy szülő nem bírja anyagilag és érzelmileg fenntartani a családi békét anélkül, hogy ne rokkanna bele, azt pedig ugyanúgy trauma végignézni egy gyereknek, mintha az érzelmi biztonság vagy az anyagi biztonság forog kockán. A pedagógusok is túlterheltek, ami a köznevelői szereptől fog elvenni energiát, mert a megtartott órákkal és a számonkért feladatokkal ellentétben az nem annyira mérhető. Így jutunk oda, hogy nem tudjuk kezelni egymást és magunkat, miközben mindenkinek, aki értünk felel, a legkisebb gondja is nagyobb ennél.

Visszatekintve szerintem ez a gyökere a dolgoknak.

26n

Mert a legtöbb ember nem élheti úgy az életét ahogy szeretné.Sokat kell dolgozni, amiben el is fárad az ember,és megviseli lelkileg is hogy egy olyan helyen kell eltöltenie az ideje nagy részét, ahol nem szeret.És amerre tart a világ egyre rosszabb ez, egyre többet kell dolgozni, a szabadidejében pedig fáradt az ember, nincs se energiája se ideje, se kedve mást csinálni, muszáj időben lefeküdnie ha jót akar magának, ha nem piheni ki magát még rosszabbul éli meg a történéseket.Egyszerűen sokan nem tudnak olyan dolgokat, tevékenységeket csinálni az életükben, amelyek boldoggá teszik őket, örömmel tölti el őket, legyen az akármi...mert ugye kinek mi a boldogság.

Magyarul rabszolga világban élünk, ez van!

Erre 5 oldalas esszé nem lenne elég kifejteni.

Annyit írok: minden fejben dől el!

Magyarország még mindig a gazdagabb országok közé sorolható, szóval kár mindent a fizetésekre és kiadásokra fogni.

De persze, az ember telhetetlen. Mindig többet és többet akar.

Azt nem tudom, de én utálok ebben az országban lenni. A vezetési is kultúra kifejezetten barbár.

Szóval amint befejeztem a tanulmányaimat elmegyek innen külföldre, és soha többé nem jövök vissza.