Miért kezd el azonnal támadóan, lesújtóan veszekedni velem édesanyám, ha a lakásomról kezdek el vele beszélgeni?

Tényleg ahányszor megemítem, hogy a lakásom nem jó nekem, sosem kellett, és mindig csak a baj volt vele, sosem szerettem volna még csak a környékre sem menni, tényleg sosem akartam azt a lakásomnak tudni, és csak a megoldást próbálom rá megtalálni, hogy ne legyek ott mert komolyan rosszul érzem/éreztem ott mindig is magam, idegen környék, unszimpatizáns emberekkel, stb, stb... számomra 0 db jó tulajdonsággal rendelkezik, így biztos nem kell nekem... csak a bajt hozza mindig rám.. nagyon rossz dolgok történnek ott, és csak azt súgja nap mint nap a fejemben a hely, hogy "menj el innen, menj el innen..." és tényleg hallom itt ezt a belső súgó hangot...

Szóval csak rám lett erőltetve, sakkba lettem szorítva vele.. Pedig könnyen, és logikusan megoldható lenne a változtatás, a váltás, de ő mindig, de tényleg mindig nagyon furcsán, és érthetetlenül felháborodttan, elkezd velem vitatkozni, bántani engem, furcsa és gyanús lesz a modora, a viselkedése, a hozzáállása, és cseppet sem érti meg, cseppet sem akarja felfogni, megoldani a problémákat, sőt még több problémát hoz fel, zaklat ezekkel akkor... tényleg nagyon rossz, és értehetlen az egész számomra...

Szóval rettentően rossz döntés volt az, hogy megvettük, és szerintem csalással, és átveréssel lett rámkényszerítve az a kis lakás...

Miért viselkedik így ha felhozom a témát?

Rettentő bántó módon erőszakolja rám...

Pedig ha valaki, ő a költözés mestere, hisz ez már a 14. Lakás ahol élek 36 évesen, mégsem bírom felfogatni vele, hogy én amióta megláttam azt a helyet, menekülnék előle, rémálmaimban sem kívánnám...

És nem engedi hogy bármi lépést tegyek, pedig tényleg halálérzetem van abban a lakásban, legtöbbször csak a fejemre húzom a takarómat, és reménykedem benne hogy vége lesz.. még ha át is jön, ez a reakcióm volt sokszor... pedig én abs nem vagyok ilyen, mindig, mindent, és mindenkit szeretek, csak a szeretet, és boldogság vezérel...

De itt ilyen leszek, ezt hozza ki belőlem a hely "szelleme", vagy mi is az...

De borzasztó, nagyon rossz érzés mikor kénytelen vagyok bemenni, és csak elterelem a figyelmem a nagy tévémmel, és mikor a valóságot nézem, nem, nem bírom el, inkább elvállaltam 3-4 munkahelyet is, valamelyik 24-48-as, néha 36-36-os, csak hogy ne ott legyek (többnyire egyedül...).

Ja, és lényeg, én eléggé társasági ember ("voltam"), mindig szerettem barátokkal lenni, kapcsolatokat kialakítani, fejleszteni, barátnőzni, és tényleg jó is vagyok benne, engem mindenki kedvelni szokott tényleg.

De mióta (6 éve) oda lettem költöztetve, egyszerűen eltlvesztettem az összes barátomat, a csajom is elhagyott, és megdöbbentő, konkrétan 1 db új kapcsolatom sem alakult ki így a 6-7 év alatt. Ez még most sem hiszem el. Ez biztos hogy nem én vagyok. Nem létezhet ez... ezek mindig a lételemeim voltak.

Mi lehet az oka anyám teljesen ellenszenves viselkedésének a témával kapcsolatban, minden más dologgal olyan mint volt kb, csak ez azonnal kihozza belőle azt a szőrnyen rossz hozzáállását, negatívitását...

Ha átjön, egyből ahogy belép, mindig, mindig ugyan azokat a tragédiákat sorolja, "mi ez a rettentő bűz itt? (Wc csatorna szag, megoldhatatlan...) rettenetes ez a kupi (kb minden kitakarítva, helyre rakva, fogalmam sincs mire gondol, miről beszél, dobáljam ki a ruháimat, minek van ennyi ruhám, dobjuk ki a szőnyegem, rettentő ahogy kinéz(megoldhatatlan..)", és a többi, és a többi, de sorra sorra mindig ugyan azok a mondatok, mint aki előre készül ezekre a szídásokra... vagy igazábol mint akit megszállt valami démon... de tényleg...

Tényleg nem hittem volna hogy ilyen létezhet, vagy megtörténhetnek ilyenek, mindig szerető család voltunk, én jóban nevelkedtem...

Nem tudom mit tegyek, hova tegyem anyám viselkedését, mással, más témakörben sosem ilyen, nem láttam még ilyennek...

Mi lehet ez?

És mit kéne tennem?

Tanácstalan vagyok, így minden észrevételt, tanácsot, meglátást, megállapítást, észrevételt, hasonló tapasztalatot szívesen veszek.