Mi lehet az ok, ami miatt úgy viselkednek velem, mintha gyerek lennék?

Néha úgy érzem, hogy ha tényleg annak a felnőtt, valamennyit azért tapasztalt embernek, munkavállalónak tűnnék, aki vagyok, akkor nem akarna senki előadást tartani nekem a dolgok mikéntjéről, mint valami gyereknek. Ez főleg a munkában ütközik ki, de megfigyelhető más dolgokban is az életemben.

Nincsenek szélsőséges véleményeim, amiknek semmi köze a való életbeli dolgaimhoz, nem vagyok az a fajta, aki magabiztosan nyomatja a saját hülyeségét, ami nem is biztos, hogy úgy van vagy nem is biztos, hogy általános. Elfogadom, ha nincs igazam, de ahhoz az kell, hogy ezt mondják és ne a személyem képezze az előfeltevéseik alapját. Nem gondolom, hogy a mondandóm vagy az értékrendem miatt tűnnék gyerekesnek, értetlennek. Általában csak teszem a saját dolgom, boldogulok a saját életemmel, tartom a szavam és vállalom a felelősségem, nem verem magam semmire... Megvagyok, köszönöm. Még a saját anyám szerint is. Miért érez valaki kényszert akkor, hogy beleszóljon ebbe, ráadásul úgy, minthogyha teljesen fogalmam nem lenne az életről és "felnőtt" segítségre szorulnék?

Mindig kifogok valakit, aki a saját energiáját pazarolva (és az én időmet) próbál "segíteni" jó szájbarágósan, az alapoktól indulva és nagyon unom már az egészet, hogy ha épp nem hagyom rá a témát, mert szeretném magam megértetni, szeretnék értelmesen beszélgetni, akkor tételesen fel kell sorolnom azokat a dolgokat, amik alapján jár nekem is az, hogy egyenrangú felnőttként kezeljenek, ha már alanyi jogon nem kapom meg. És sokszor nem is sértegetni akarnak, hanem ténylegesen ennyit feltételeznek rólam.

Nem akarom nagyon részletezni, bőven elég dolgot elértem már szakmailag, anyagilag, képzettségileg és a magánéletemben is ahhoz, hogy ezt kikérjem magamnak. De még ha nem is lenne így, 27 éves vagyok, igen, fiatal (bár vannak, akik szerint már az sem), de semmiképp sem gyerek. Nem szorulok arra, hogy az anyámon kívül más is az anyám (vagy apám) akarjon lenni.

És mégis, jön mindig egy újabb ember (ismerős, hres, kolléga, bárki), aki elkezdi a 18 éves, frissen érettségizetteknek szóló mesét, jóindulatba csomagolva. És nekem el kell magyarázni újra és újra, hogy miért vagyok már rég túl ezen a hülyeségen, illetve miért nincs szükségem erre az egész sallangra már, hogy végre normális gondolatokat is hallhassak irányomba.

Mit csináljak másképp, hogy ne legyenek lealacsonyítóak ennyire velem? Hogy tűnjek annak a felnőttnek, aki vagyok? Úgy érzem, ha nincs is mindenben igazam, megilletne, hogy ne legyek automatikusan gyerekskatulyában.