Barátot szeretnék, de gyűlölöm a kellemetlen szitukat, mit tegyek?

Kiskoromtól kezdve mindig kellemetlenül éeintette a szüleimet, ha megtetszett nekem valaki (ovis szerelmek, semmi komoly). 18 évesen volt egy fiú, aki bár csúnyán bánt velem, és igazuk is volt, hogy tiltottak tőle, hamar be is láttam. Viszont innentől kezdve, olyan fura lett a szitu. Olyan érzés, mi tha azt suggalnák, hogy az lesz a legjobb, ha nem is lesz senkim

Ajj tudom, érthetetlen amit írok, de aki járt hasonló szituban talán érti.

Tehát dióhéjban: a szüleim sosem támogatták azt, higy fiúzzak. Ezt elfogadtam fiatalabb koromban. Nem akartam sosem olyan lány lenni akit ki lehet használni. Nem fogom a szüleimre a dolgot, mert igazából ez az én hibám már most. Szégyen érzet van bennem, ha egy fiú randizni hív, és azon görcsölök, hogy otthon majd mit szólnak hozzá. Illetve, ha nem jön össze a kapcsolat, akkor majd sajnálgatni fognak.

Leszeretném a szégyen érzetemet küzdeni, mindegy mi miatt alakult ki, hogy a szüleim, vagy más. Hogyan csináljam? Szeretnék párt, szeretnék randizni felszabadultan, de lelkileg annyira kötődök anyaékhoz, hogy rágódok, vajon mit szólnak majd. 26 vagyok, és kb. 16-nak érzem magam. Most kivételesen nem kérem, hogy legyetek kíméletesek. Ha bennem van a hiba, min javítsak? Szülőkkel lakok, de ez most nem fog változni egy ideig. Laktam már külön, semmi nem változott, itt az én lelkemmel van a gond. Mindig zavarba jövök, ha egy fiú kedves. Ki akarom irtani ezt a görcsösséget. Mit tegyek?