Nem szoktál elgondolkodni azon, hogy azzal, hogy dolgozol, megházasodsz és gyereket nemzel csak ugyanazt csinálod, mint minden ember előtted, és hogy tök felesleges az egész, mert úgyis elvesztesz majd mindent, ami valaha kedves volt neked?

Köszönöm a válaszokat!

2-es: igen, a kiszámíthatóság is benne van, de az is, hogy onnantól kényszerpályára kerülök. Magyarán kikerül a kontroll a kezemből, hiszen a családomnak élek. Az egy más szerep, sokkal kevesebb autonómiával.

"Ha volt már, hogy szerettél valakit, akivel jól érezted magad, és ő is veled, egyszer sem fordult meg a fejedben, hogy ezért a néhány örömteli pillanatért, legalább egy időre elfelejtsd az öngyilkosság gondolatát?"

Ez egy jó kérdés. Az a helyzet, hogy nem nagyon voltam még ilyen szituációban az életemben. Mondhatni, olyan, mintha még nem kezdtem volna el. Egy átlag 17 éves kamasznak több élményanyaga van, mint nekem 30 éves koromra.

Egyfajta negatív filozófiában élek, mindent megkérdőjelezek, mindennek mögé akarok látni és nem igazán bízom emberekben, istenben meg pláne nem tudok hinni. Úgy látom, a világ profán, szenvtelen és csak az anyagi törvények mozgatják. Minden mást csak az ember képzel bele. Minden, ami "jó", az meg csak hormonok játéka bennünk. Vagy az van, hogy belemegyek a hormonok játékába, és élek, mint egy gondtalan csecsemő, aztán egyszer meghalok, vagy felfogom ezt az egészet a maga profanitásával és soha nem tudok örülni neki. Nekem úgy tűnik, hogy az igazság boldogtalanná tesz. Nem tudom élvezni az életet, mert úgy látom, hogy csak egy bábszínház, könyörtelen törvényekkel, amit mi tudunk szépnek látni, ha jól funkcionál éppen az életünk, de amúgy az érzékeny ember számára pokol.

Asszem, abban az állapotban vagyok, mint amiben Buddha lehetett, mielőtt megvilágosodott. Ilyen kiábrándult depresszió.

6:

"Az írásodat végigolvasva azt gondolom, hogy itt az ideje szakembert felkeresni."

Ebben teljesen igazad van, csak az a gond, hogy engem senki nem tud rendbe tenni.

"Ne haragudj,én is így gondolkodtam depressziós időszakomban."

Tudom, amúgy nekem is tök más volt, mikor volt barátnőm. Csak számomra a múlandóság gondolata mindent megmérgez. Plusz az, hogy soha nem úgy alakul az életem, ahogy szeretném, soha nem tudom megvalósítani magam.

"Sajnos x éve ez van, megszületünk és meghalunk,ezen változtatni nem tudsz."

Ez világos, de minek végigélni, ha egyszer kellemetlen?

"De nem mindegy, hogy halunk meg, hogy öreg korunkban csak az ápolók vesznek körül, vagy az utolsó percekben egy szerettünk fogja a kezünk."

Erre megint azt tudom mondani, hogy ez ennél sokkal prózaibb, a profán valóság az, hogy szinte mindenki úgy hal meg, hogy ápolók veszik körül, sőt, még azok se. Mondj egy embert az ismerősi körödből, aki saját ágyában, a családja körében halt meg. Ez nem szokott megtörténni, a halál az egyik utolsó nagy modern tabutéma. Soha senki nem engedi közel magához, intézményesítve van. Nincs jogod a saját halálodhoz, kiveszik a kezedből. Beraknak egy ágyba, idegen, haldokló emberek meg flegma, kiégett ápolók közé, akiknek te egy vagy a millióból, ahelyett, hogy méltósággal távoznál el. Ha öreg leszek, biztos úgy intézem, hogy saját magam döntsek a halálom körülményeiről. Feltéve, ha megöregszem.

"Igen, meg lehetne ölni magunkat ezek előtt, de sok embernek van, másoknak nincs bátorságuk hozzá.

Te hogy érzed?

Ha eddig nem tetted meg, x év után megtennéd?"

Persze. El is mondom, miért: van egy belső képem magamról, hogy milyen lehetnék. Mondhatni, milyen a saját magam legjobb verziója. Ettől jelenleg baromi messze állok. Nem akarok ide mindent leírni, akit nagyon érdekel, annak elmondhatom privátban, de nagyjából annyi, hogy minden lehetőséget kihagytam, ami átalakíthatott volna felnőtt férfivá, és most csak egy múlton rágódó árnyéka vagyok önmagamnak. Nem mindennapi lehetőségeim lettek volna.

Sajnos már 10 éve is ilyen kérdéseket írtam ki. Most már tudom, hogy akkor milyenfajta segítségre lett volna szükségem, de későn kaptam meg, és most már egyszerűen kezdem úgy érezni, hogy kifutok az időből. Ha élményeket akarok gyűjteni, akkor nem tanulok, ha tanulok, akkor nem dolgozom, miközben amikre vágyom, azokon más 10 éve túlvan, a korombeliek már házasok, gyereket szülnek. Hiába magyarázom, hogy nekem kimaradtak a dolgok, be kell pótolnom, hogy identitásokat próbálgassak ki és újra felépítsem magam hasonló emberek között, már nem ugyanolyan és én sem vagyok ugyanolyan. Nekem ez már nem fog jól állni ennyi idősen. Aki meg vagyok, az nem tud örülni az életnek és rettentő kevés van a kezében.

Na most viszont így, ebben a mederben nem kívánom folytatni.

"X éve ez az élet rendje, most miért tiltakozzunk ellene?"

Mert igazságtalan, és értelmetlen szenvedés. Mert ha ezt valaki teremtette, akkor az egy szadista, ha meg nem teremtette senki, akkor megszívtuk, de ugyanaz következik mind a kettőből. Nem vagyunk állatok, akik nem fogják fel, hogy az életük véges és nem tudnak előző generációkról.