Normális, hogy fiatal vagyok és bánom, hogy már nem vagyok gyerek? Normális, hogy sokszor szeretnék kisgyerek lenni?

Gyerekként, kisgyerekként még minden olyan egyszerű, nyugis és vidám volt, de sajnos ezt akkor nem tudtam értékelni. Maximum annyi kötelességem volt, hogy összepakoljak az oviban játék után, illetve ne rosszalkodjak, valamint hisztizzek, de ezeknek a megszegése sem járt véresen komoly következményekkel. Ha lenne valamilyen gép, ami visszadob az időben jó messzire és visszaállítja a testem az akkori állapotába, akkor szerintem belemennék, hogy kipróbálják rajtam. Sok döntést lehet, hogy másként hoznék meg. Még így is, hogy amúgy fiatal vagyok, döbbenetes, hogy már mennyi idő eltelt, eme rövidke, kis, földi, e világi életemből. Kicsiként mindig szabadon kiélhettem az érzelmeim, szégyenérzet nélkül sírhattam, nevethettem, amikor csak akartam (jó, persze egy idő után már Pistike cikizte, aki sírt, de ettől még más volt). Ha valaki megbántott és sírtam, akkor lehet, hogy a Pistike cikizett, de ettől függetlenül nem éreztem egy társadalmi megbélyegzést, miszerint férfiatlan vagyok és ha nevettem, mert valamit viccesnek gondoltam, akkor sem lettem idiótának nyilvánítva, mert más nem találta viccesnek. A stressz gyakorlatilag ismeretlen volt, kivéve, amikor az alsós tanító néni/a dadus mérges volt rám. Nem stresszeltem, nem féltem, nem rettegtem, nem idegeskedtem a vizsgák miatt, a számonkérések miatt. Nem voltak rajtam ilyen jellegű elvárások. Nem veszített a tanulás. A magánéletem is rendben volt a kis családommal, a többi rokonnal, illetve a kis barátaimmal. Ma már barátnőt akarok, de az nincs, barátokat akarok, de velük sincs olyan igazi, baráti viszonyom. Nem voltam maximalista magammal. Nem nyomták a vállaim a mindennapok. Kedvemre ettem ettem, ittam, nem érdekelt semmi, mégis minden rendben volt, pedig nem volt megszervezve semmi, csak jött magától és sodorta az élet. Nem vártam el magamtól sokat és a rokonaim sem. Ma már mindenki, de leginkább magam túl sokat várok el magamtól... Kicsiként a kimondott szavaimnak nem volt nagy súlya, manapság már annál inkább...

Anno, amikor iskolás, majd lettem, nagyon felvágtam azzal, hogy már nem kell alukálnom délután vagy hogy már nem csak egy tanító nénim van és már biza nagy vagyok. Többször mondtam, hogy soha nem fogok visszavágyni oviba vagy alsóba. Ekkor édesapám mondott egy olyat, amire lehet, hogy már ő sem emlékszik: "Sokszor vissza fogsz még te vágyni oda". Milyen igaza lett...

Normális, hogy gyakran visszamennék kisgyereknek? Ti is vagytok így ezzel? Írjátok le azt is, hogy hány évesek vagytok! Valóbban ennyivel jobb gyereknek lenni, vagy csak az idő szépítette meg?