Az emberek (ti) megmutatjátok a sebezhetőségeteket? Írnátok példákat, mikor, hogyan? Mikor, hogyan nem? Mit is jelent kimutatni, merni kimutatni, hogy sebezhetőek vagyunk?

Nem mindenki érdemli meg, hogy sebezhető legyek előtte. De azért egészen sokan igen. Az az alapértelmezett, hogy sebezhetőnek mutatja magam, aztán szükség esetén zárkózom be. Ez pl azt jelenti, hogy vállalom a gyengeségeimet. Pl "sosem voltam jó ebben", "ez megijeszt/ettől félek" "még sosem csináltam ilyet, el vagyok veszve" "nem értem". Ettől emberibbnek tűnök. Ami pedig a lelki részt illeti, nem szégyellem a sírást. "Most nincs jó kedvem, egyedül szeretnék lenni" "most hagyj sírni egy kicsit" stb.

Szerencsére amúgy ez ritkán fordul elő, alapvetően egy boldog és általában vidám ember vagyok.

A barátaimmal elég őszinte szoktam lenni kvázi minden témában. Elmondom, hogy éppen mit érzek, mi bánt, minek örülök, magamra és a családomra nézve kompromitáló dolgokról is beszélek (transzgenerációs traumák), ha úgy érzem jelentőssége lehet egy őszinte, mély beszélgetésben. Elég sebezhető pillanat volt az is, amikor szerelmet vallottam egy barátomnak és az elutasított. Ott se próbáltam eljátszani, hogy nem fáj a dolog.

Nem igazán tudok egy alkalmat se felidézni, amikor rosszul jöttem volna ki az őszinteségből és nyíltságból. Eddig vagy szerencsém volt, vagy jól válogatom meg a barátaimat. Alapvetően mindenki ugyanúgy őszinteséggel reagál ezekre a szituációkra, szóval csak kölcsönösen elmélyül a kapcsolatunk.

Nem, mert akárhányszor így tettem, mindig visszaéltek vele olyanok is, akikben azt hittem, bízhatok.

Na, hosszú-hosszú évek óta nem mutatom ki. Ha valami szr, fáj, bánt, azt magamban lerendezem, és ez nem hiúság, hanem önvédelem.