Elveszítettem a hitemet, mit csináljak?

VALÓSZÍNŰLEG EZT SENKI SEM FOGJA VÉGIGOLVASNI, DE MUSZÁJ KIÍRNOM MAGAMBÓL

Egész életemben Istenhívő voltam, csak a normál kereteken belül. Néha eljártam templomba, alvás előtt imádkoztam. Mindig pozitív próbáltam lenni. Mindezt annak ellenére, hogy már gyerekkoromtól kezdve szörnyűségeken mentem keresztül. Édesapám korán itt hagyott bennünket, anyukám egyedül maradt a bátyámmal és velem. Bátyám rossz társaságba és rossz útra keveredett, többször ült, mint nem. Anyukám idegroncs volt, elverte a tesómat, (és engem is) aki a sérelmei miatt rajtam áll bosszút és szinte napi szinten ököllel vert, és azt mondta hogy el merem mondani bárkinek, még jobban elver. Ezért hallgattam, közben két irányból kaptam ok nélkül a verést, illetve háromból, mert az iskolában is kiszúrt magának két többször bukott lány. Nem tetszett nekik, hogy csendes, visszahúzódó vagyok, ezért hetente többször jól elvertek. Ők is azt mondták, hogy ha bárkinek szólok, még többet kapok.

A jegyeim leromlottak a folyamatos bántalmazás és a további veréstől való rettegés miatt. Nem tudtam odafigyelni órán, mert az lebegett a szemem előtt, amit a lányok szünetben odasúgtak. Hogy ma is kapok. Néhányszor nem mentem be órára a félelem miatt, a hiányzások miatt igazgatóit kaptam, majd meg is buktam, amiért szintén kaptam rendesen. Könyörögtem anyukámnak, hogy tegyen át másik iskolába vagy hadd legyek magántanuló, de azt mondta, hogy nem, illeszkedjek be oda, ahová íratott és érezzem jól magam.

Érzelmi támogatást, ölelést, egy kedves szót, tanácsokat, egy jó beszélgetést soha nem kaptam. Nem mondta senki soha, hogy Szeretlek, hogy mi a jó, mi a rossz. Nem kaptam semmilyen iránymutatást. 13 évesen nekem kellett felállítani a morálokat, hogy mit tehetek meg és mit nem. Nekem kellett eldöntenem, hogy mi a jó, és mi a rossz. Azt mondhatom, hogy magamat neveltem fel. Nem voltam rossz gyerek/ember, soha nem ártottam senkinek még rossz szóval sem, nagyon sokat betegeskedtem, visszahúzódó voltam. Nem iszok alkoholt, nem drogozok és nem lettem örömlány se.

A mai napig mindenkivel kedves vagyok, segítek ahol tudok, akár idegeneknek is. Elfogulatlan tanácsot adok, ha kérnek, mindig ott vagyok, ha kellek.

Sok barátom van, legalább ebben részesültem.

Egyetlen nagymamám volt, a többi nagyszülőm már nem élt, amikor megszülettem. A nagymamám lehetett volna az egyetlen támaszom, de gyűlölt engem, amit kemény szavakkal és néha tettekkel is bizonyított. Hiába kérdeztem tőle, hogy miért gyűlöl, csak annyit mondott, hogy lóf@szt a seggedbe. Ha kértem tőle 20 fillért fagyira, azt mondta: Nincs, de ha lenne, se adna. Közben láttam, hogy volt neki, ezért is fájt annyira.

Később tudtam meg, hogy azért gyűlölt engem, mert apukámat is gyűlölte amiért elvette tőle egyetlen lányát, és mivel apukám imádott engem, így állt rajta bosszút. Rajtam keresztül.

A bátyámat imádta, aki sót töltött a légpisztolyba és azzal lőtte őt meg engem fenékbe, pillanatragasztóval bekente a nagyi ujjait, és mondta neki hogy nyomja össze. Hiába mondtam neki, hogy nehogy megtegye, mégis hallgatott a kedvenc unokájára. Alig tudtuk szétszedni utána az ujjait. Bátyám sokszor befújt jó erős gázspray-vel a szobába, és ránk zárta az ajtót, vagy a liftbe, amikor a nagyi vagy én bent voltunk, és jókat röhögött hogy csípett a szemünk, és taknyunk-nyálunk összefolyt.

Amikor idős kora miatt érelmeszesedése lett, elfelejtette az irántam érzett gyűlöletét. Anyukám dolgozott, én ápoltam, pelenkáztam, fürdettem, etettem őt. Nagyon hálás volt nekem, megölelt, megpuszilt és megköszönte, hogy gondoskodom róla. Tudta, hogy ki vagyok, mert a nevemen szólított. Engem nem felejtett el, csak a gyűlöletét. Sajnos nem sokra rá eltávozott, és nagyon hiányzott, mert csak egy nagyon rövidke időre volt igazi nagymamám.

Nagyon sokáig kapcsolatom sem volt, mert anyukám állandóan azt mondogatta, hogy a nő csak matracnak meg szaros gatya-mosónak kell, minden férfi szemét, hazudik, hűtlen és alkoholista. Neki nem volt az utolsó időig senkije apukám halála után, és apukámat szerette. Igaz, hogy ivott és sajnos emiatt is távozott idő előtt, de azért nem volt olyan, mint amilyennek anyukám a férfiakat leírta. Rám is azt mondta, hogy csak matracnak leszek jó, mert nincs semmi értékem, lusta vagyok, abnormális és nem csinálok semmit. Ez nagyon fájt nekem, hiszen már 12 éves koromtól elvállaltam kisebb munkákat, mert anyukám azt mondta hogy ha kell valami, dolgozzak meg érte. Nem is bántam ezt, mert így korán belekóstoltam a munkába. Ha valamilyen tervemről beszéltem neki, mindig azt mondta, hogy ÚGYSE sikerül, baromság. Ez is nagyon fájt.

Közben egy borzalmas természetű emberrel való kapcsolatomból született egy lányom. Ő volt az első, én 19 voltam, ő 35. Eleinte még jó volt, legalábbis azt hittem, de ahogy telt az idő, egyre csúnyábban bánt velem. Évekig tűrtem, hogy megalázott, mivel nem volt összehasonlítási alapom, azt hittem minden kapcsolat ilyen. Hiszen Anyukám is megmondta, milyenek a férfiak.

A végére aztán rájöttem, hogy ha ilyen egy kapcsolat, akkor nem kérek többet belőle. Pont a szakítás napján tudtam meg, hogy terhes vagyok. Ennek ellenére szakítottunk, és úgy döntöttem hogy megtartom a gyermeket, hátha végre lesz valaki, akiről gondoskodhatok, aki szeretni fog és kárpótol minden elszenvedett fájdalomért. Néhány hónapos volt, amikor apukája külföldre költözött.

Annyira összetört lelkileg az a kapcsolat, hogy 12 évig rá se bírtam nézni egy férfire sem. Azt mondtam, soha többet nem kell senki, úgyis minden férfi ilyen.

Néhány évig nem hallottunk róla, aztán hirtelen megjelent, hogy gondoskodni szeretne a lányáról anyagilag. A 23 év alatt összesen négyszer találkoztak, akármikor kiment hozzá külföldre, összevesztek valamin. Sajnos a lányom örökölte az apja borzalmas természetét, ezért sem jöttek ki egymással, mert egyformák. Sajnos a lányomtól sem kaptam meg a szeretetet, amire annyira vágyakoztam. Már kiskorában azt mondta nekem, hogy gyűlöl, lehülyézett, csúnyán beszélt, csak mert szépen rászóltam, hogy ne firkálja össze az olvasókönyvét. Otthon sosem beszélt senki csúnyán, és amikor rászóltam ezért is, akkor is én kaptam.

Állandóan azt hajtogatta, hogy bárcsak anyukám lenne az anyja, és nem én, mert engem nem szeret. Nagyon sokszor megbántott, vérig sértett úgy, hogy én végig támogattam, segítettem, nem bántottam, mindig nyugodtan beszéltem vele a problémákról. Ha bármi gond volt az iskolában, azonnal intézkedtem, a tanárokat is rendre utasítottam, amikor panaszkodott, hogy lehülyézik és rosszul bánnak vele. Nagyon nehéz volt így szeretetben nevelni, hogy nem kapok pozitív dolgokat viszonzásul, nagyon sokszor lenyeltem a fájdalmamat, nem szóltam hozzá néhány napig, nehogy olyat mondjak, amit magam is megbánok, és hogy ne legyen veszekedés, mert azt gyűlölöm. Azt se tudta mi van, még azért is engem hibáztatott, hogy nem beszélek vele.

32 éves koromban elegem lett abból, hogy anyukám mindig azt mondja, hogy hagyjam békén, végre egyedül akar lenni, élni.

Mivel lehetőség adódott rá hogy Kanadába költözzünk, úgy döntöttem hogy itt hagyok minden rosszat, és új életet kezdek. A testvéremnek is segítettem a lányom apja által velünk jönni. Mindent fizetett apuka, tesóm ingyen lakott a lányom apja házában több mint 10 évig, soha annyit sem mondott, hogy köszönöm szépen a segítséget.

A lányom nem akart velem jönni, nem szeretett, a nagymamájával akart maradni, de én akkor is magammal vittem. Gyűlölt érte.

4 évig voltunk kint, akkor sem tudtam elnyerni a lányom szeretetét, bármivel is próbálkoztam. Olyan dolgokat csinált, amit inkább le se írok.

Közben az interneten felvettem anyukámmal a kapcsolatot, gondoltam hogy biztos nagyon boldog, most hogy egyedül maradt. Kiderült, hogy ennyi év különlét után rájött, hogy nem is jó egyedül, nagyon magányos, nem érzi jól magát, minden nap arra gondol, hogy meghal. Ki volt készülve nagyon.

Erre fogtam magunkat, és hazautaztunk, mert nem akartam hogy ha tényleg elmegy, az utolsó napjait egyedül töltse, és örökké hibáztassam magam, hogy nem voltam mellette, mikor szükség volt rám.

Nagyon megváltozott belül, a kemény páncél, amit évekig magán hordott, valószínűleg a korral és a magánnyal leolvadt róla. Nagyon örült hogy hazajöttünk, hálás volt, hogy nem hagytam magára és lehet rám számítani. Innentől kezdve én lettem a legjobb gyermek. Nyoma sem volt a régi anyukának, mintha újat kaptam volna.

Elkényeztettem, mindig ott voltam, ha szüksége volt rám. Ha kiejtett valamit a száján, azonnal teljesítettem és ő is mindenben segített, amire szükségem volt. És végre úgy éreztem, hogy igazi anyukám van. Már nem volt rosszul, tele lett energiával és örült a kis családjának. Csak mi voltunk neki.

Közben tavaly novemberben rákos lettem, majdnem meghaltam és akkor bizonyította be anyukám, hogy tényleg szeret. Aggódott, sírt, nagyon szenvedett miattam.

A lányom viszont ugyanakkor bizonyította be azt, hogy mennyire nem szeret.

A betegségem alatt és a műtét után semmiben nem segített, megbántott és azt mondta, hogy megérdemlek mindent, amin keresztül mentem.

A betegség miatt nem volt munkám, így a végére pénzem sem és a lányom, aki havonta félmillió forintot kap az apjától, nem segített rajtam. Előtte én kezeltem a számlát, mivel ő nem akart ezzel foglalkozni, és miután többször is megbántott a műtét előtt és után (amikor a leginkább szükségem lett volna támogatásra), és megkértem anyukámat hogy vigye át magához, mert nem állok jót magamért.

Az első dolga az volt, hogy elvitte a bankkártyát, és kiírta a gyakorira, hogy nem tudja, mit csináljon a költekező anyjával, aki minden új dolgot megvesz, amit meglát. Nem tudom, hogy költekeztem, mikor görcsökben fetrengtem az ágyban, alig bírtam kimenni az utcára. Össze-vissza hazudozott itt, sajnáltatta magát, ő volt az áldozat, azt írta hogy a költekezős anyja ok nélkül kidobta az utcára, mert megműtötték. Neki semmi más nem számít, csak a pénz, amit ráadásul ajándékba kap, semmit sem ad vagy tesz érte. Mivel az apja multimilliomos, akár egy milliót is küldene havonta, de a lányom elutasította, mert akkor esetleg kérnék belőle.

Idős, nyugdíjas anyukám segített ki hónapokig, mert a lányom felől el is pusztulhattam volna. Ezzel, amiket művelt velem még betegen is, ő megszűnt számomra létezni. És még most is az összes barátomnak engem szid, hogy én milyen rossz anya vagyok, amiért ok nélkül „kitagadtam”.

A sok rosszban az egyetlen jó dolog volt, hogy végre megkaptam az anyukát, akire mindig is vágytam. Azért csak volt, mert halottak napján a szülinapom előtt egyik napról a másikra a szemem láttára távozott el az Édesanyám. Teljesen egyedül maradtam, és a sok rossz után úgy érzem, hogy Isten gyűlöl engem. Elvett tőlem mindenkit, aki szeretett. Visszaadta egy kis időre az igazi anyukámat csak azért, hogy most elvegye. Milyen jó, hogy hazajöttem, mert így az utolsó pillanatáig vele lehettem. Ezzel a születésnapom és a karácsony is megszűnt számomra. Nem vettem fát, nem főztem, nem sütöttem, még ünnepi rendet se raktam, semmit se csináltam.

Párom sincs, aki szeretne, támogatna, aki mellettem lenne jóban-rosszban, akihez odabújhatnék és elfelejthetném minden fájdalmam.

Hogy higgyek ezek után Isten jóságában, amikor az egész életem egy pokol volt? Amikor a saját lányom gyűlöl? Az a pár boldog óra, amit anyukámmal töltöttem, nem elég, hiszen pont akkor vette el tőlem Isten, amikor végre helyrejött a kapcsolatunk.

Miből merítsek erőt és pozitív hozzáállást? Nem értem, hogy Istennek miért jó ez, hogy mindenkitől elveszi a szeretteit? Mit érez, amikor az emberek gyászolnak? Kicsi gyerekek meghalnak? Emberek balesetet szenvednek, aztán végtag nélkül kell élniük? Vagy amikor azt nézi, hogy valaki 20-on éve ágyhoz kötött, mozogni nem tud, nem is tud magáról, pelenkázni kell, gyógyszerekkel tömni, csövekkel etetni. Nem azt mondom, hogy halljanak meg az ilyen szegény emberek, de akkor tartsa életben az egészséges, életvidámokat is! Miért őket viszi el??? Nem akarom azt hinni, hogy örömet érez az ilyen szörnyűségek, a több milliárd gyászoló emberek láttán, mert akkor megszűnik a jóságos teremtő fogalma. Miért nézi szótlanul a sok szenvedést, a poklot, amivé a világ vált? A sok gyilkosságot, betegséget, fájdalmat, halált??? Miért? Miért nézte szótlanul mindazt, amin ártatlanul keresztül mentem? Miért hagyta, hogy egy kicsi gyereket több oldalról is bántalmazzanak? Miért nem segített? Miért vette el az apukát olyan korán? Miért hagyja ezt a sok rosszat?

Miért hagyja, hogy a vírussal halomra gyilkolják az embereket?

Miért nem csinál valamit? Miért nem engem vitt el anyukám helyett? Már kiskoromban is többször leállt a szívem, más okokból is majdnem meghaltam, miért hagyott engem életben? Hogy nézze, amint szenvedek?Édesanyám imádott élni, energikus, rohangálós, testileg és szellemileg aktív volt, internetezett, miért őt vitte el? Az utolsó pillanatáig erős volt, nem hagyta el magát, élni akart, és mégis elvitte.

Miért kellett/kell nekem elviselnem ennyi kegyetlenséget, fájdalmat és szenvedést, ha sose ártottam senkinek? Miért büntet engem? És miért büntet másokat, akik hasonlókat éltek át?

Nincs kedvem már élni, mert csak a kegyetlen fájdalom jutott. :(