A múltam hatással lehet a mai érzéseimre?

Már egy jó ideje nem igazán éreztem szeretetet, se boldogságot. Konkrétabban gyerekkorom óta. Óvodából van az utolsó emlékem, amikor még élveztem valamit az életben. Amit érzek, illetve amit tudok nyújtani másoknak, az csak ilyen nem őszinte, megjátszott "szeretet", egy álboldogság. De valójában most jutottam el arra a pontra, hogy ezt én már unom. Főleg, hogy rengeteg ismerősömnek van kapcsolata, van, aki már házasodik és nagyon zavar, hogy nekem még nem is volt barátnőm. Én is vágyom a szeretetre, és akarok is szeretni, de nem igazán tudom, hogy azt hogy kell. Próbáltam találkozni lányokkal, el is jöttek, de mindig úgy éreztem, hogy átlátnak ezen a megjátszott semmilyen személyiségemen. Nem lett belőlük semmi, mindig lekoptattak. Pedig külsőre szerintem nem vagyok csúnya.

Azon gondolkodtam, hogy a lelki világomba nyomot hagyhatott a gyerekkorom. A szüleim állandóan veszekedtek, Anyám, és Apám is sokat sírtak, ezekre a pillanatokra is konkrétan emlékszem. De nem akarták, hogy szétkürtöljem mi van velem otthon, ezért a vállamon cipeltem a terhüket. Persze ma már elváltak, de úgy érzem mai napig egy álarcot viselek, ami alól ha akarnék, sem tudnék megszabadulni, mert a személyiségembe ivódott. Mármint ez a "mindenki előtt játszom, hogy minden rendben van" közben meg sosem volt semmi rendben. Van egy nővérem. Neki sem volt még kapcsolata. De mégis úgy érzem, hogy normálisabb élete van, kiegyensűlyozottabb, könnyebben veszi az élet akadályait. Pedig csak másfél évvel idősebb nálam, de lehet, hogy benne nem hagyott ekkora nyomot a gyerekkorunk. Igazából nem tudom. Nem igazán beszélünk, ahogy régen sem beszéltük meg a gondjainkat. Sőt inkább gondjaimat, mert azért is én kaptam apámtól, ha ő csinált valamit, na mindegy. Kicsit olyan volt a családunk, mintha négy robot egy házban élt volna, de ennyi. Semmit nem érzek ha megölelem a szüleim. Talán még kellemetlen is. Puszit gyerekkoromban kaptam utoljára tőlük arra emlékszem. Szval vannak azért szép emlékeim, de elenyésző. Nem érdemleges, mert azokból, alig maradt meg valami. Ezt a kérdést egyébként azért írtam ki, mert elegem lett ebből az érzelemmentes világomból, tenni akarok már valamit azért, hogy jól is érezzem magam. Csak mivel még ilyen szinten nem foglalkoztam a problémámmal, nem tudom, hogy hogyan kezdjek bele. Leginkább javaslatokat várok tőletek, az jó lenne. Pszichológushoz nem megyek. Azt kérem ne írja le senki. Már ha valaki egyáltalán végigolvasta ezt az önsajnáltatós monológom és tényleg segítene.