Ha veled egy korú embert látsz pl. tv-ben, fiatalabbnak, vagy idosenek érzed magad?

Kinézetre fiatalabbnak érzem magam, élethelyzetre inkább idősebbnek.

Ha csak látom az illetőt, akkor általában rácsodálkozom, hogy jé, mennyivel csontosabb az arca, milyen redői vannak, mennyire más a bőre... Sok embernek az alkata is meglep, mert én világ életemben sportoltam és egyszerűen más a fejemben a kép, ezért ha egy puhább alkatot látok, automatikusan megereszkedettebbnek, idősebbnek tartom az illetőt. Szóval attól is függ, ki az a személy. De a 20-22 évesekkel látom magam inkább egyidősnek (26 éves vagyok).

Élethelyzetre meg... Én külön élek, ráadásul nem albérletben, lassan házas vagyok és a szüleimmel sem olyan szoros már a kötelék (anyukámmal beszélek, apukám sehol). Szóval néha mikor egy korombelit látok a családjával meg otthon élni, mindig kicsit pofonként ér, hogy ők még ennyire nem élnek felnőtt szerepben én meg mennyire egyedül vagyok a dolgaimmal, főleg pénzügyileg. És nincs olyan, hogy majd hazaköltözök vagy anyu küld pénzt. Néha nála ebédelünk, de inkább én pótolom a nyugdíját. 🥺 Ilyenkor kicsit szomorú vagyok, mert ha akarnék, sem lehetnék gyerek. De ez így van jól valahol. Gondolom, ha majd elindul a gyerekesedés, fordul a kocka, mert én azt nem szeretnék. De egyelőre én érzem magam úgy, hogy túl hamar felnőttem.

Fiatalabbnak. Jelenleg pánikmódban vagyok, hogy fel kéne nőnöm, mert a jelenlegi állapotomban lány vagyok, nem nő. Hogy lásd hol tartok: az első, szándékos lerészegedésem februárban volt, sutyiban, anyám végig kellett nézze, impulzívan vettem egy szexjátékot, de alig merem használni, mert kb mindig van itthon valaki, aki hallaná és mikor nincsenek, nem vagyok eléggé felizgulva hozzá, sosem szexeltem és nem is csókolóztam még, viszont fogdostak már és gyakran vissza akarok menni ahhoz a gyökérhez, mert rengetegszer hallom itthonról, hogy el kéne vesztenem a szüzességem.

Mások véleménye és a mindenkinek való megfelelés sokkal fontosabb nekem, mint a saját boldogságom. Pl képes vagyok egész nap nem enni, csak azért, mert mindig megjegyzéseket kapok előtte, alatta és utána, a súlyom is úgy van kezelve itthon, mintha kórosan sovány lennék (21-es bmi-m van, még 10 kilót tudok veszteni lazán). Itthonról, ha megyek valahová, lényegesen gázabbul/uncsibban öltözöm fel, mert egyik rokonom szeret bodyshamingelni ilyen "jé, most mintha lennének melleid" "hova tűnt a segged?" "ez egy polgárpukkasztó nadrág!"(kék farmer) "nagyon kis szexike vagy!" (mindig, ha bármi testhezállót/crop topot/térd feletti szoknyát hordok, mintha valami 10 éves lennék), "minek neked melltartó, úgyis vasalódeszka vagy" "hogy voltál képes melltartó nélkül elmenni itthonról/hazajönni, ez erkölcstelen, ne csodálkozz, ha megbámulnak". Mindig, ha bedurcázom valamin és ezt nyugodt hangnemben, érvekkel alátámasztom/ valamivel nem értek egyet, akkor ehhez a body shamingelő rokonomhoz hasonlítanak. Meg házon kívül is...Ha valakivel találkozom, hajlamosak bókként mondani, hogy hasonlítok rá/hasonlóan beszélek (fujj) vagy épp róla kérdeznek, hogy Ő hogy van, Ő mit csinál, mikor ÉN állok ott, velük szemben. Gyakran érzem azt, hogy nem kapok elég figyelmet, mert egyik szülőm egyik szülőm egyik, másik a másik tesóimra figyel nagyon, amikor figyelmet kapok, az nem rám irányul, hogy "hogy érzed magad lányom?/történt veled valami?/mit szeretnél csinálni?", hanem a tanulmányaimra és arra, hogy aggódnak, hogyan lesz meg a végzettségem. Meg arról, hogy "Mennyi pénzt is kértél?(mintha nem állandó lenne az összeg)" Sokszor vagyok a szobámban, ha tudom, kifelé menet emberekkel találkoznék és beszélnem kéne, amit legtöbbször nem szeretnék.

Ami a külsőmet illeti, annyiszor néztek már fiatalabbnak, hogy nekem már az a furcsa, ha valaki elhiszi a korom. Ha valahol nem úgy vagyok, hogy már beszéltek rólam, akkor kérdezik hány éves vagyok, mondom, hogy 19, nem szokták elhinni. Általában 13-17 közé raknak, öcsémet gyakran a bátyámnak nézik, mert érettebb az arca, öltözködése, magasabb, határozottabb, mint én. Itt egyetemen is, van egy barátom, aki 1 évvel fiatalabb, ő nem koravén egyáltalán, de sokat változott az elmúlt időkben. Múltkor megjegyezte valaki, hogy idősebbnek tűnik nálam. Ahogy azt is megkaptam már, mikor panaszkodtam a reggeli karikáimról, hogy "azok mindig ott vannak", úgyhogy most extra pánikban vagyok, hogy öregszem, elillan a fiatalságom.

Bármi felnőttest teszek, mondok, viselek, úgy érzem, kívülről úgy tűnik, mintha egy szánalmas kiskamasz próbálkozna. Pl, ha magassarkúban és sminkben vagyok, a legritkább esetben tűnök nőnek, legtöbbször úgy nézek ki, mint egy magas kislány. A hangom is kislányos. Határozatlan vagyok, mindig, kivéve, ha tudom, többet tudok egy témáról, mint a beszélgetőtársam. Nagyon életképtelen vagyok adminisztrációs dolgokban, utálom a telefonhívásokat, nem szeretek tanulni. Képes vagyok doga/korai iskolakezdés mellett buliba menni olyan alapon, hogy "amúgy se tanultam volna".

Valamilyen aspektusban érett vagyok: nem befolyásolnak influenszerek, nem vagyok naiv (bizalmatlan vagyok emberekkel szemben és átlátok rajtuk, érzem, ha valaki rossz szándékú és csak az ujjai köré akarna csavarni), tudok kaját csinálni, figyelni kisebb gyerekekre, toleráns vagyok társaimmal, ha veszekedés van, mindkét féllel megértő igyekszem lenni és elmondani nekik, mit érez a másik és miért viselkedett úgy, ahogy és próbálom békíteni a feleket, sosem kifejezni, hogy valamelyikükkel is egyet értek vagy nem. Tisztelem mások kultúráját, kíváncsi vagyok emberek történeteire, fényképeire, származására, véleményére, nálam mindenki meghallgatásra talál. Szeretem szeretetem ajándékokkal (leginkább süti sütés vagy valami személyes dolog) kifejezni.

De sajnos a kedvességemmel nem sokra megyek és ezek nagyon ilyen "alap dolgok" sokak szerint, de, ahogy elnézem az embereket, rengeteg a bunkó, aki nem jó vitapartner, az olyan, aki a komplexusait másra (pl rám) vetíti ki, az olyan, aki nem azzal kiabál, aki haragszik, aki ott van a buszon a gyerekével, de mindenre figyel, csak a gyerekre nem (még jobb, ha 2-5-6...még több) gyereke van és mindet ignorálja/bántalmazza...na akkor érzem magam valahogy "bölcsebbnek" és furcsán koravénnek, de a fent leírt tapasztalatlanságom és éretlenségem, komplexusos, görcsös, traumatizált énem miatt nagyon ambivalensen élem meg azt, hogy 19 vagyok. Régen is okos voltam, sokat, szépen beszéltem, választékosan, mikor még kicsi voltam, ettől nem vagyok felnőtt, ugyanakkor, akkor nem illettem a korosztályomba. Viszont, ha 30 lennék, ezen állapotomban, az még rosszabb lenne, mert nagyon nem tudok még semmit.

Próbálok arra gondolni, hogy a többi korombeli is belül határozatlan és a szárnyait próbálgatja még csak és nem vagyok annyira lemaradva és még hozhatom az elvárt szintet, egyszer. Az életet, most valahogy egy úszómedencének képzelem el, amibe mindenkit belelöktek és nagyon hosszú, mondjuk azt, én a 17-es kőnél valahogy megálltam és onnan csak vánszorgok, más meg most, ahány éves vagyok, már a 30-asnál tart, mert korán kellett felnőnie. Ha elég gyorsan úszom (tapasztalok dolgokat), talán beérem a mezőnyt, ugyanakkor, nagyon félek tőle, hogy egyszer meg kell érintenem a medence túlfalát (halál) és, hogy onnan van-e még tovább és az eredményhirdetésnél mit mondanak (Menny/Pokol/Purgatórium? Képszakadás és csak feketeség? Hosszú, végtelen álom? (ha ez van, honnan tudom, hogy nem egy hulla álma vagyok most épp?) Reinkarnáció? Kísértet leszek ?) és az engem hogyan fog érinteni.

Na, bocsi mindenkitől, hogy ennyire hosszú voltam, kissé nagyon élet negyedi válságom van.

Minden jót kérdezőnek és a többi válaszolónak!

19/l

*nem azzal kiabál, akire haragszik

ezt elgépeltem