Mi volt a legbátrabb cselekedeted az életedben ?

Neki mentem egy helyi banda tagnak, mert belém kötött egy kocsmában. Soha senki nem tudott megverni, de ő egy ütéssel padlóra vágott :d de már ezért is megdícsért mindenki, hogy oda mertem egyáltalán állni elé.

Amúgy valahol most b..ák a sitten.

LEG-ek nincsenek. Ezen kívül szerintem nem ilyen szintű dolgokra számítotok.

Nagymamám 5 évig volt rákos, a végefelé nagyon lerobbant, meghülyült, csak feküdni bírt, nem tudott enni. Totál egyedül maradtam, a lényegi család 3 fő, de Apukám úgy dolgozta fel a történteket, hogy elzárkózott, így egyedül maradtam a Nagyimmal. Lényegében minden akkori tettemhez bátorság kellett. Nem, nem csináltam jól, most se csinálnám kól, de kellett bátorság MINDENHEZ.

Bő 2,5 évvel később ahhoz kellett bátorság, hogy a semmire felmondjak (lehetett tudni, hogy hamar lesz új melóm plusz volt elegendő pénzem), majd a felmondási idő végén odaálljak az infóval Apum elé.

(Elképesztően szenvedtem a végén azon a munkahelyen.)

Az esti egyetemre való beiratkozáshoz is kellett némi bátorság és szintén, hogy elmondjam apumnak.

Most pedig ahhoz, hogy végre kivizsgáltassam az évek óta "elbliccelt" krónikus betegségeimet.

28N

Stréberként elmentem úgy vizsgára, hogy nem tanultam semmit, és felkészültem, hogy csak azért jelentkezek be, hogy kérjem a karót.

A másik meg mikor találkoztam azzal, akivel részt vettünk egy balesetben, és egy tanúval, aki látta, és meg kellett hallgatnom mindent a baleset körülményeivel kapcsolatban, amit az agyrázkódás miatti retrográd amnézia kizárt.

#8

Mondjuk ez inkább a szüleid bátorsága.

3-ast úgy beszívecskézném, ha itt lehetne...

Én akkor voltam a legbátrabb, amikor belementem egy orkánba, ami fákat csavart ki a környéken és amikor végigsöpört a városon, egy pillanat alatt eltűntek az autók az útról, mindenki menekült ahova tudott, sötét lett fényes nappal. A párom felhívott előtte a munkahelyéről Bp-ről, hogy ne ijedjek meg, de nagyon nagy szélvihar közeledik felénk, akkoriban voltak azok az iszonyatos szélviharok, mint a tüzijátéknál is Bp-en, a semmiből jöttek és iszonyatos erejük volt. Pánikba estem, mi lesz a kutyáimmal. Az a fajta szélvihar simán felkap a magasba egy kutyaházat, vagy csak rádönt egy fát, leviszi a tetőt...Felkaptam a cipőm, táskám, mondtam a kolléganőmnek, hogy megyek haza. Az ajtóban kővé dermedtem, abban a pillanatban megérkezett a szél, mintha a pokol söpört volna végig az utcán, iszonyatos robaj, fényes nappal éjszaka lett. Azt gondoltam, öngyilkosság kimenni, meg fogok halni. Akkor már úgy remegtem, alig bírtam felemelni a telefonkagylót.Telefonáltam a szomszédnak, át tudna-e mászni hozzánk és becsukni a kutyákat a melléképületbe, de nem volt otthon.

Pár percig kővé dermedve bámultam bentről kifelé, amíg a saját félelmem helyett egyre erősebb lett bennem az érzés, hogy a kutyáim veszélyben vannak és félnek. Olyan erős lett ez a félelem, hogy felülírta az életösztönömet, felpattantam a biciklimre és belementem a pokoli szélviharba. Végigimádkoztam és végigbőgtem az egész utat. Kísérteties volt, hogy eltűntek az autók az útról egy viszonylag forgalmas városrészben. Nem tudom, hova tudtak elmenekülni olyan gyorsan, de tényleg, szinte egy autó se volt az úton, ember meg pláne sehol. Kb. negyed óra bringával az út haza, én 5 perc alatt megtettem. Alig bírtam kinyitni a kaput is, akkora szél volt. Kutyákkal együtt beviharzottam a házba, a legbiztonságosabbnak vélt, kis ablakú szobába és próbáltam hívni a páromat, de nem volt kapcsolat, amíg a szél el nem állt.

Életem egyik legszebb és legőrültebb élménye volt. Azokért a kutyákért meg tudtam volna halni, de ők is értem. Azóta eltelt több, mint 10 év és egy sokkal nagyobb szélvihar elvitte őket már tőlem.

Másik hasonlóan őrült és bátor tettem az volt, amikor 19 éves koromban leszállítottam egy dühöngő őrültet a metróról. Én vasággyal együtt voltam 43 kg, ő szerintem vagy 100. Valami gyógyszerhatás alatt állhatott, vagy drogozott, az arca el volt torzulva, ordítva lépett be a metrókocsiba és bezárultak az ajtók. Én a másik felén voltam a kocsinak és lassan közeledett felém. Végignéztem, ahogy riogatja az embereket. Random ráordított egy-egy emberre. Egy ülő nő fölé hajolt és rá is ráordított, szegény kicsire húzta magát. Semmi értelmeset nem kiabált, csak valami artikulálatlan üvöltés jött ki a torkán. A pasik csak lapítottak. Kb. akkor kezdtem dühbe gurulni, amikor arra a szegény kis nőre üvöltött. Végül odaért a kocsi másik végébe, ahol én álltam és rám is rámordított. De én akkor már olyan pipa voltam, hogy visszakiabáltam neki, hogy mit képzel magáról, ijesztgeti itt az embereket és takarodjon innen. Előre mutattam rá fenyegetően és sose felejtem el, ahogy az a rémísztő arc hirtelen rémült kisfiú arccá változott, elkerekedtek a szemei és elkezdett hátrálni, én felé léptem, ő hátrált. A metró akkor ért a következő megállóba, akkorra a körülöttem álló pasik is megbátorodtak, megfogták és kipenderítették az ajtón.