Probléma, ha valaki a múltban él, de egy idő után miről beszélgessen az ember a másikkal?

Arra gondolok, hogy amikor az ember ismerkedik, akkor először szóba kerülnek általános témák, hogy ki mivel foglalkozik, miket szeret stb. De előbb utóbb szóba kell kerüljenek múltbeli tapasztalatok is, hogy jobban megismerjük egymást. Nekem az a tapasztalatom, hogy negatív élmenyekről néha könnyebb beszélni.

Lehet ettől idegesítő és unalmas vagyok mások számára, de egy pozitív emléket sokkal rövidebb megosztani másokkal (hacsak nem kérdeznek róla), pl: hogy régen nagyon sokat utaztunk a családdal. Van akinek ez azért tabutéma, mert hiába pozitív, neki negatív hogy szegény családban erre nem volt lehetősége sajnos.

Amiről huszonévesen könnyű beszélni az a gimis/egyetemi emlékek (amik nem mindig rózsásak). Szóval nem arra gondolok, hogy minden vadidegennek elmesélném milyen volt a legidegesítőbb exem. :D

De ha valakit meg szeretnék ismerni, akkor túl kell jutni a kedvenc sorozatok és hasonlók témán.

Egyszer valaki kibeszélte nekem a legjobb barátnőmet és azt mondta 3 év alatt semmit sem tudott meg róla azon kívül, hogy miket szeret. Rengeteget beszél, de nagyon felszínes dolgokról.

Nem tud mindenki akárkinek megnyílni, és én tudtam hogy a barátnőm egyáltalán nem akart egyetemi csoporttársakkal mélyebb kapcsolatot kialakítani. És az elzárkózással valóban nem is lehet.

A probléma általában akkor van, ha valaki ugyanabban az állóvízben vergődik és folyamatosan arról akar beszélni valakivel (egy normális baráti kapcsolatra való törekvés helyett). Ez mondjuk tényleg elég zavaró egy idő után.

Aztán van a másik véglet, hogy intelligens ember nem magáról beszél hanem a világ dolgairól. A korábban említett barátnőm is ilyen. Ritkán nyílik meg nekem is, és amikor kérdeztem erről azt mondta, hogy őt zavarná, ha nekem vagy bárkinek lelkizne, panaszkodna, mert a panaszkodás nem segít megoldani semmit. De azért néha nem árt megkérdezni valakit, aki kicsit másképp látja a kérdést és hátha tud tanácsot adni. Persze mindenki másképp oldja meg a problémáit.

Engem azért tartanak idegesítőnek és "soknak" mert nagyon ventilláló típus vagyok. Próbálok ezen javítani és a barátnőm is azt mondta egyszer, hogy kész válaszokat senki sem adhat, a saját problémáim magam kell megoldjam. Nem tudnak empatikusak lenni velem, hiába szorongok, hiába vagyok depresszív, mert bár belül néha úgy érzem haldoklok, ez az embereknek inkább tűnik hisztinek, mint valós oknak.

Én sem tudom sokszor miért vagyok rosszul. Bár nem hiszem, hogy a szorongásnak/pániknak stb. Mindig van kézzel fogható oka. Részben genetikai zavarok is, hormonproblémák, amikre esetleg gyógyszert kéne szedni.

És szó sincs arról hogy én nem foglalkozom a másik féllel, sőt. Többnyire olyan kapcsolataim voltak, ahol én voltam a másik lelki szennyese de cserébe nem kaptam semmit.

Mindenesetre azt megértem hogy egy egészséges ember nem tud/nem akar mit kezdeni az olyanokkal mint én, de őszintén, a javulás csak akkor lehetséges, ha lát az ember pozitív példát, valakit, aki normális, akivel lehet nevetni mondjuk ahelyett hogy lelkizünk.

Mert a legjobb barátnőmmel ez nagyon nem megy. Lelki támaszok vagyunk, de ő a szórakozást is egy görcsös dolognak tartja általában, sosem látom rajta hogy tudna lazítani. Laza barátaim nincsenek, mert ők sajnos nem viselnek el. :(