Miért nyávog, hogy nincs egyetlen barátja se, mikor közelednek felé és le se pottyantja a másikat?

Volt egy régi ismerősöm, akivel anno jóban voltunk egy ideig, de jó pár hónapig nem beszéltünk. Ennek egyik oka, hogy sok hülyesége van (persze nekem is vannak hibáim). Az egyik ilyen tulajdonsága, hogy elég önző, egy beszélgetésben általában mindig magára tereli a szót és azt az érzést adja, hogy a másik nem is érdekli. Hiába hoztam ezt fel neki egykor, csak hárított és folytatta a későbbiekben is, úgyhogy idővel elég volt a részemről.

Pár hete rám írt, hogy rég beszéltünk, lehetne megint. Össze is hoztunk egy találkozót, elvoltunk. Érezhető volt még a fenti dolog, de valamiféle javulás is. A végén elkezdett arról panaszkodni hogy neki egy barátja sincs, mindenkivel x ideig tart a kapcsolat és aztán elhal. Mondtam neki, hogy talán mert mindig magáról beszél és a másikra tesz, eléggé figyelemhiányos, de ezt ismét hárította.

Végül az lett, hogy elmondása szerint örülne ha tartanánk a kapcsolatot, belementem egy "meglátjuk mi lesz" gondolattal az agyamban. Vártam pár napot, semmi nem történt, mondom ráírok 1-2 hírrel és hogy mi történt, kérdeztem neki hogy teltek a napjai. Egy mondatban válaszolt valami nagyon steril módon, nem görgette tovább a beszélgetést. Még egyszer megpróbáltam, ugyanaz történt, semmit nem tett hogy kialakuljon egy párbeszéd, semmi kérdés vagy a téma továbbgörgetése nem volt.

Ezt csak háttérsztorinak beraktam, utána már nem kerestem és nyilván ő sem engem, amiben nincs semmi. Természetesen innentől a megkeresésére sem fogok reagálni.

De kíváncsiságból feljött bennem, hogy miért siránkozott akkor annyit, hogy minden kapcsolata elhal, mikor semmit nem tesz azért, hogy működjenek?