Mások végig szórakozzák a fiatalságukat én meg csoda ha az utcára ki megyek, jól van ez így?

Hasonló cipőben járok.

Egy introvertált senki vagyok akinek csak neten vannak barátai mert a valóságban félne beszélni...

Hadd kérdezzek én is valamit:

Jól van ez így?

"Mások annyi kalandban részt vesznek nyaralnak minden."

Ezt te is megteheted. Nyilván ha otthon recskázod le az életed a gép előtt, akkor soha nem is fog semmi változni.

Nekem sincsenek barátaim és igazából nem is voltak soha. Gyerek- és kamaszkoromban rengeteget bántottak fizikailag és verbálisan (csúfoltak, beszólogattak, megütöttek, leköptek stb.), ki voltam közösítve stb., emiatt még azok sem barátkoztak velem vagy nem vállaltak fel, akik amúgy szimpatikusnak találtak. Egyszerűen cikinek számított velem beszélgetni, jóban lenni. Ennek amúgy az volt az oka, hogy duci gyerek voltam és csendes, visszahúzódó személyiségem van, ez a kettő dolog miatt kaptam a bántásokat mindig. Mikor idősebb lettem (számoljuk kb. az egyetem elejétől) ez annyiban változott, hogy az emberek szimplán ignoráltak vagy már kevésbé gyerekes és indulatos módon kötöttek belém, de a mai napig kapok ilyen jellegű megjegyzéseket, beszólásokat. Én alapból nem vagyok egy nagyon társasági típus, de azért vágynék arra, hogy legyen egy baráti társaságom, párkapcsolatom és beszélgessünk, szervezzünk közös programokat legyen az csak egy kirándulás, közös sportolás, társasozás, iszogatás, nyaralás stb., bármi. Viszont mivel soha nem volt ezekhez a dolgokhoz társaságom és egyedül valami nem megvalósítható vagy az embernek egyszerűen egyedül nincsen hozzá kedve, ezért rengeteg dolog kimaradt az életemből. Erre persze zsigerből rávágja az ember, hogy “hát ki kell mozdulni, el kell menni valahova, társaságba kell járni, szerezz új hobbit” stb., de ez nem ilyen egyszerű. Ha az általános és középiskolás éveimet leszámítom, akkor is ott marad az egyetem, ahol rengeteg emberrel voltam tulajdonképpen egy közösségbe kényszerítve, kollégista voltam több éven keresztül, jártam nyelvtanfolyamokra, jártam sportolni csoportos edzésre, párszor beültem valahova enni/inni, elmentem moziba, kirándulni a környéken stb..... kb. két kezemen meg tudnám számolni, hogy ilyen alkalmak során kb. hány emberrel kerültünk egyáltalán olyan helyzetbe, hogy beszélgessünk, nemhogy barátokat szereztem volna vagy párt találtam volna. Egyrészt ennyi idős korára a legtöbb embernek már van egy kialakult baráti társasága vagy párkapcsolata és sokaknak az pont elég, nem nyitottak másokra és nem akarnak másokat megismerni, másokkal barátkozni. Másrészt pedig sokan úgy gondolkoznak, hogy “nem barátkozni/ismerkedni jöttem”, tehát pl. egy nyelvtanfolyamon kb. egymás nevét se tudtuk, mert mindenkit csak az érdekelt, hogy tanuljon, meglegyen a vizsga stb. Ráadásul hozzátenném, hogy magamhoz képest kifejezetten nyitott és bátor is voltam eleinte és mertem akár én is kezdeményezni, mert minden ilyenre úgy tekintettem mint egy lehetőség, hogy majd ott hátha találok olyan embereket, akikkel jóban lehetünk.... hozzám nagyjából soha nem jött oda vagy szólt senki. De így sem sikerült semmiféle kapcsolatot kialakítanom senkivel sem, úgyhogy marad az, hogy ugyanúgy egyedül vagyok és reménykedek, hogy majd egyszer talán, mert ezek után jobb ötletem nincsen.

Én jártam pszichológushoz, de nekem semmit nem segített, max. arra volt jó, hogy beszélgettem valakivel és ennyi. Tudtam mi a gondom, tudtam mi a problémám és tulajdonképpen volt elképzelésem róla, hogy mi lehetne rá a megoldás, de a gyakorlatban sosem sikerült megvalósítani. Ezen pedig a pszichológus vagy más szakember nem tud segíteni.

A pszichoterápiás munka legnagyobb akadálya, ha valaki pontosan tudja, hogy minek kéne történnie a pszichoterápián és mit hogyan kéne megoldania. Amíg az önismereti meló megreked az agyi, gondolkodási szinten, addig nem lehet hatékony. Ez van. Az összes problémád gyökere ugyanis totálisan az érzelmi szinten van, mert ahonnan ezek erednek, ott még nem volt tudatos, elemző formában az agyad (kisgyerekkor). Így teljesen természetes, hogy gondolkodással max. rálátsz az elakadásaidra, de azok ettől egyáltalán nem oldódnak ki, legfeljebb magadat bosszantod fel, hogy látod őket és tehetetlen vagy bennük. Ha rábíznád magad egy terapeutára, hogy vezessen és lennél elég bátor szembenézni elnyomott érzésekkel, akkor változna az életed, egyébként nem.

Az agyad egy profi szerkezet, amelyiknek a célja a túlélés, ezért fut benne egy nagyon erős önvédelmi program, ami minden áron megpróbálja megakadályozni, hogy gyerekkori fájdalmakkal szembenézz. Itt jönnek a mentségek, hogy te kipróbáltad, de nem segített, meg hogy rajtad amúgy se lehet segíteni, meg a te problémád egyedi és úgysem ért meg senki stb. Ez mind az agyad ügyes védekezőmechanizmusa. A terapeuta pont azért kell, mert lát kívülről, van ebben tapasztalata, hogyan ver át a saját agyad és tud adni egy külső nézőpontot az egészben.