Létezik egyáltalán olyan ember, aki rengeteget kérdez? Hogy legyek túl ezen?

Olyan ember vagyok, aki addig nem tud megnyugodni, míg választ nem kap az olyan jellegű kérdéseire, amik segítenének mélységeiben megismerni a másik embert. Tehát nem a "mi lesz a vacsora?" jellegű kérdésekre gondolok, hanem azokra, amelyek mély ismeretet adnak a másik ember jelleméről.

Persze, ezt nem játszom el mindenkivel, csak akivel vagyok olyan viszonyban, az pedig 2-3 ember maximum. A baj az, hogy ez rengeteg kérdést eredményez, és ezt rosszul tűrik. Alapból is szeretem a nagy beszélgetéseket, de valóban úgy zajlik, hogyha leülünk beszélgetni, 99 %-ban én kérdezek. Nem vallatás szintjén, hanem őszinte érdeklődéssel, ahogy egyik kérdés adódik a másikból.

Természetesen én is válaszolok kérdésekre, ha kérdeznek, nem utasítok vissza egy kérdést sem, tehát nemcsak nekem lehet kérdezni.

A baj az, hogy úgy érzem, hogy sose kapok választ minden kérdésemre, mert akkor egész életünkben ott ülhetnénk. Ez pedig belső feszültséget okoz bennem.

Szinte ömlik belőlem a sok kérdés, nem én gondolom tovább a dolgokat, hanem komplett szituációk jutnak eszembe maguktól, teljesen automatikusan, tehát nem agyalok rajta. Még csak az kéne, hogy direkt gondolkozzak is rajta, az már nekem is óriási teher lenne, az is elég, ami magától eszembe jut.

Saját magamon kívül még soha nem láttam ilyen embert. Esetleg valaki ismer hasonló embert? Hogy lehet ezt kezelni? Hogy lehet azt kezelni, hogy engem soha nem a felszín érdekel (azt 2 perc alatt letudom), hanem az, ami a felszín alatt van?

Előre mondom, hogy nem a szabadidőm sok, hanem ez nálam automatikus, és én is eléggé megszenvedem.

Pszichológus érdemi segítséget nem tud adni.

Egyébként egy hétköznapi életet élő, alapból lelkis, érzékeny nő vagyok.

Se a munkatársak, de még a sarki közértes sem sejt ebből semmit, mert nem őket boldogítom, hanem azt a 2-3 embert, akikkel szoros a kapcsolatom.