Tényleg velem van a gond, vagy túlzásba viszem az önmarcangolást?

3 éve folyamatosan szabotálom önmagam. Sokan mondják, hogy ne tegyem, hogy felesleges, de szerintem sokan gondolják az ellenkezőit csak ők nem mondják ki. Szóval kezdem az elejéről. Kicsit túlféltett, túlszeretett gyerek vagyok, de Nem vagyok elkényeztetve. Kicsi korom óta van egy alacsonyabb rendűség érzésem, amit néha felvált egy erős önszeretet. Ez az onbizalomhiany 3 eve tort fel bennem. 7.es 8.os voltam. Sose tudtam egy osztalykozossegbe se beilleszkedni . Ha valakivel egyszer jol kijottem mindig tul hangos, idetlen voltam. Amugy sokszor meglátszott, hogy otthon túl nagy becsben tartanak, mert gyakran hisztiztem mások előtt, meltosagtalanul viselkedtem. Mindig utólag jöttem rá, hogy gáz voltam. Persze aki barát velem az tudja, hogy jófej is vagyok, mert jó a humorom stb. Azóta ezzel a rengeteg önkritikával javitottam a helyzeten. Ez mostanra sikerult. Lett egy-ket uj baratom, de az osztalyban csak csendben ulok mert tudom ha nem figyelek oda megint szegyenkezni fogok. Habár rengeteget formáltam magamon, mindig utálom és szánalmasnak érzem magam. Tudom, hogy gyengébb vagyok másoknál és ezen a tényen nem tudom magamat túltenni. Ha tükörbe nézek azoknak az embereknek az undorral teli arcat latom akik ott voltak mikor eldobtam minden meltosagom vagy sirtam masok elott. Es orokre ez az ember maradok. Meg akarok változni teljesen, egy másik ember akarok lenni de ez nem lehetséges