Csak én érzem úgy, hogy az emberek hatalmas többsége nem tudja előre gondolkodva eltervezni az életét?

De abba mégsem gondolsz bele, hogy nem mindenkinek ugyanaz adatik meg.

Az a baj azzal, amit leírtál, hogy a valóság nem így van. A valóságban a főnök beülteti a friss érettségis gyerekét vezetői pozícióba. Nem számít a kemény munka, vagyis nem mindig. Ha csak az számítana, többen csinálnák.

Az pedig szerintem szintén nem minőségi élet, ha valaki a pénz miatt azt dolgozza, amit nem szeret. Anyukám is a pénzt választotta az élvezetes munka helyett, az eredménye egy rövid, stresszes élet lett, 50 évesen agyvérzés.

Utolsó vagyok, még annyit tennék hozzá, hogy valaki képes olyat csinálni, amit nem szeret, ha sok pénze van belőle, de én például nem vagyok ilyen, és sokan mások sem. Ők inkább lemondanak a gazdagságról, és inkább olyat csinálnak, amit valamennyire szeretnek, lehet, hogy így boldogabbak, mint az, aki egész életében utálja a munkáját. Persze szerencsés az, akit olyasmi érdekel amivel jól lehet keresni.

Meg még annyit, hogy azért nem mindenki születik egyformán okosnak, és egy bizonyos intelligenciaszint alatt nem tud valaki előre gondolkodni, meg jól fizető állást kapni.

Erre nagyon jó pl. volt folyamatosan 2004-től kezdve, amikor is a zemberek, azaza az akkor még nem kipcsak társadalom percenként vették fel a hiteleket, lett a s×k alatt új ótóka, lakáska, aztán elkezdtek vinnyogni, hogy "mentsééé meg állam, nem tudom fizetni a hitelt", de közben ment az ugatás is, hogy "mennyééé dóóógozni", meg "minek a segély".

Azóta is nagyon kevesen tanultak ebből.

Szerintem nagyon szerencsés vagy. Véleményem szerint az élethez nem csak talpraesett ég kell, hanem egy jó adag szerencse, hogy az ember jókor legyen jó helyen. Na meg a kapcsolatok, azok nélkül szinte lehetetlen jó helyre befutni (bár a munkaadókat sem lehet hibáztatni, mert mindenki ezt csinálná a helyükben). Így nagyon nehéz érvényesülni, pláne fiatalon. Én is diákmunkázom 2 éve, de csak nyáron. Most vagyok 18, de ha meggebedtem volna, akkor sem kaptam volna munkát 14 évesen, sem 15 évesen. Próbálkoztam, de mindenhonnan elhajtottak. Talán még én is szerencsésebb vagyok, mert a pénzügy iránya érdekel, az manapság piacképes szakma lehet. (az más kérdés hogy "20 évesen 25 év tapasztalatot várnak el")

Tehát összegezve, a világ nem fekete fehér. Abban igazad van, hogy sokan csak lusták tenni a jobb helyzetért, azonban rengetegen nem tudnak. Lehetőségéhez mérten a legtöbben kihozzák a maximumot, de nem mindenkinek van olyan jó agya, hogy cnc gépeket programozzon és még szívesen is csinálja. Aztán ott van a környezet, család és barátok. Nagyon nagy mértékben befolyásolják az ember életét sokszor észrevétlenül.

A lehetőségek nem teljesen ugyanolyanok, kérdező, de tény, hogy mindenki előtt sokkal több lehetőség van, mint amennyit aktuálisan lát.

A sikeressé vált emberek általában többet fedeztek fel, illetve meg is ragadták ezeket a lehetőségeket.

Ez egy belső játszma elsősorban. Persze kívülről úgy tűnik, hogy nem az, "csak" tenni, dolgozni, vagy éppen ügyeskedni kell, de mégis elsősorban belső játszma ez.

Bizonyos kvalitásokat meg kell szerezni, mint például ambíció, kitartás, bátorság, jó értelembe vett makacsság.

Az önerőből meggazdagodott emberek 98%-a nem máról holnapra lett vagyonos, hanem hosszú évek alatt.

A mai világ az azonnali eredményt díjazza, a legtöbb ember mindent holnapra akar, minimális erőbefektetéssel. A kényelmet, a kiszámíthatóságot, az azonnali bevételt keresi, mindeközben az állhatatos fejlődést, az énmunkát és a késleltetett jutalmat elutasítja.

Ahhoz, hogy meggazdagodhass, szembe kell menned a félelmeiddel, rengeteget kell dolgoznod önmagadon, változnod, és folyamatosan újítanod kell. Ezt kevesen vállalják fel, és kevés az olyan példa is, akiktől ilyesmit tanulni lehet - pláne az átlagemberek közvetlen környezetében.

Pedig pont manapság kezd elterjedni az, hogy az emberek gyakrabban váltanak szakmát az életük során.

Van egy barátnőm, ő marketinges volt, nagyon jó volt a szakmájában, bejárta Európát, rengeteg nagyvárosban élt pár éveket. Jól is keresett. De folyamat stresszelt, úgy mondta, hogy mindig az óráját nézte, hogy mikor foglalkozhat végre mással. Utálta a határidőket, a nagyon szigorú időbeosztást. Ő ezt mind otthagyta, és elkezdte azt csinálni, amivel levezette a stresszt, és elment személyi edzőnek.

Másik barátnőm előbb sminkes lett, aztán grafikus, most tetovál.

14 évesen eldönteni, hogy közgáz suliba megyek, mert azt akarom csinálni... azt sem tudtam, mi a közgazdaság. Én is váltani akarok, csak nem tudom, mire. Most könyvelek, és nem, ez nekem már sok.

Az meg, hogy mindenkinek ugyanaz a lehetősége... a nyilvánvaló különbségek mellett ott vannak a mentálisak. Kit bántanak kicsinek, kinek kell végignéznie, ahogy a szüleik szó szerint egymást ölik, kinek lesz szorongása. Nagyon szerencsés lenne minden gyerek, ha kapna egy alap önbizalmat, de sokan vannak, akik tudják a jó választ, de nem merik feltenni a kezüket.