Lelkiismeret furdalásom van...mindig segítek ha tudok, de sokszor nekem is sok, hogy nem veszik figyelembe az én dolgaim. Most ha nemet mondok, bunkó gyökér vagyok?

Van egy elsős kislányom, aki most a covid és sulizárás miatt itthon van. Én homeoffice-ozok, a nagylány már felsős, ő is itthon van.

Egyedül Lali vagyok, nulla segítség, de szépen szervezem a dolgokat. A barátnőm kislánya az én gyerkőcöm osztálytársa. Apuka munkakerülő, egész nap alszik meg tvzik. Már 9. éve nem dolgozik. Anyuka vasárnap kivételével minden nap. Apuka viszi reggelente anyut dolgozni. De mivel az online óra 9től van, nem tudnak bejelentkezni, mert éppen úton vannak. Anyunak van jogsija, csak apu nem adja oda az autót. Ezért kitalálták, hogy mi lenne, ha minden reggel át jönne a gyerek és velünk tanulna. Ez engem olyan rosszul érintett...azóta nem térek magamhoz. Először is nem szabin vagyok itthon, hanem dolgozok, ami ráadásul monitoroznak a főnökeim. 7-10 percenként kell 5-30 perces hívásokat bonyolítanom, ami aut jelenti, hogy egyáltalán nem én osztom be a munkám. A gyerekeim tudják, ezért alkalmazkodnak hozzám ilyenkor. Igyis nehézkes megoldani, hogy segítsek nekik, házit ellenőrizzek, magyarázzak stb. És akkor még nyugodt szívvel ide hozná a kislányt nekem. Hanszanin lennék vagy nem lenne mellette a meló, szó nélkül jöhetne. De így nem merem bevállalni, mert nem fogom én se bírni, meg a gyerekem se figyelne Irán, a masik gyerek miatt. Most annyiranrossu, hogy nemntidom, hogy mondjam el neki, hogy oldják meg :/ ráadásul apuka egész napra itt hagyná, meet tanulni se tanul cele soha. Neki nyűg a gyerek. Tudom, hogy anyunak dolgoznia kell, de annyi más lehetőség van...vigye a kocsit, menjen egyedül. Vagy be viszik anyut hamarabb, hogy 9re vissza érjenek. Vagy vesz ki tényleg szabit. Csak egyszerűbb így lepasszolni a gyereket.

Tényleg jóbba vagyunk meg minden, csak zavar, bánt, hogy lehet ezzel mérgezem meg a kettőnk kapcsolatát.

Szerintetek?