A magyaroknak miert van kevés önbizalma?

Pár sorral lejjebb meg az a kérdés a magyarok miért rosszindulatúak, meg magyarok miért ilyenek, magyarok miért olyanok, magyarok így magyarok úgy...

A magyarok miert hiszik, hogy mindennek az oka mert magyar? 😃

Nézőpont kérdése ez:

Egymással szemben nincs, egymásnak mennek, mint a vadállatok, ha kell/nem kell.

Ha viszont nem egymásról van szó, hanem egy külföldi szemponttal, akkor viszont összemennek pincsibe.

Ez a mentalitás részben a politikusoktól is ered, hisz előszeretettel ugrasztanak össze embereket egymással, amire a níp vevő is.

Szocializációs okai vannak.

Kevés a sikerélmény, és sok szülő ezt a tehetetlenséget, megkeseredettséget adja át az utódainak - legjobb szándékai ellenére is.

A Kádár-rendszer arról szólt, hogy "húzd meg magad, és békén hagyunk". A rendszerváltás után sem tudott a többség jól gazdálkodni az új lehetőségekkel, mert nem volt meg rá a stratégiája.

Valójában a történelem utóbbi néhányszáz éve eleve kevés sikert hozott, és ez a fajta kudarcélmény legyűrűzik a legalsóbb, legelemibb szintekre is. Nehéz belőle kitörni.

Elméleteket gyártunk arról, hogy "peches nép a magyar", meg "balszerencse üldözi", és már önmagában ez a nézet tömegeket tart passzivitásban, mert annak tagjai rettegnek a kudarctól.

Önbizalom viszont csak cselekvésből, tettekből lesz, semmilyen elmélkedés nem helyettesítheti azokat.

Kialakul egy ördögi kör:

nincs önbizalmam -> passzív vagyok -> nem cselekszem -> mitől alakulhatna ki önbizalmam?

Mivel az önbizalom az első hat éven áll vagy bukik, nem külső körülményeken és adottságokon, azt kell megnézni, hogy hogyan festett az elmúlt évtizedekben a gyerekek első hat életéve. Hát, egyáltalán nem fényesen.

Kezdjük ott, hogy a XX. század első felében volt két világháború, egy csomó nélkülözés, egyedül maradt egy csomó nő, rengeteget megerőszakoltak, óriási traumákkal, érzelmi és fizikai veszteségekkel a semmiből kellett mindent újrateremteni. Nyilván ez nem az a környezet, ahol odafigyelnek egy csecsemő vagy kisgyermek valós szükségleteire, legyen az fizikai vagy érzelmi. Aztán jöttek a diktatórikus elméletek arról, hogy hogyan kell nevelni a kisgyerekeket a rendszer jó szolgáivá és ennek megfelelő irányzatok terjedtek el. Rátett az, hogy megszakadtak a rokoni kapcsolatok, embereket átvezényeltek az ország másik felébe, így nemcsak megtörtek a nagycsaládos minták, de a dolgozó szülők nem is remélhettek segítséget a rokonoktól, nagyszülőktől a gyermekgondozásban, maradtak az intézményesített formák, egy pár hónapos gyereket már be lehetett adni a bölcsődébe.

De hogy hat ez az önbizalomra? - kérdezhetjük ezt fejlődéslélektani ismeretek híján. Egy újszülött nem egy gép, amit át lehet programozni a felnőttek bioritmusa szerint. A 2. vh. idején elterjedt egy olyan elmélet (és itt nem akarok a nemzetiszocialista gyökereire mutogatni, mert a mai napig is vannak, akik ezt szívesen hangoztatják - ideológiáktól függetlenül), hogy ha egy újszülöttet állandóan "felkapnak", akkor "elkapatják" és hisztis lesz. Namost, ha a biológiáját nézzük egy csecsemőnek, akkor egyszerűen le se szabadna rakni...! Evolúciósan úgy van "programozva" az újszülött, hogy állandó testkontaktus legyen és mindig ott legyen az anyatej, amikor szükséges. Ha ez nem a csecsemő ösztönös igényei szerint történik, akkor traumatizálódik. És itt még szó sincs tudatos következtetésekről, csak egyszerűen zsigerileg olyan mély életérzések vernek gyökeret benne az elhagyatottságról, veszélyről, kiszolgáltatottságról és arról, hogy nem számíthat senkire, semmire, nem fontosak az igényei, hiszen nem akkor veszik fel, amikor szüksége van rá, nem akkor etetik, amikor éhes stb. Erre jött rá a kórházi gyakorlat, hogy az újszülötteket nem fektették az anya hasára, hanem elvitték őket lemosni, megmérni stb., amikor ma már tudományosan bizonyított tény, hogy ennek az első órának ordas jelentősége van a gyerek életében, az úgynevezett "aranyórás" babák a későbbiekben pl. 10× kevesebbet sírnak szeparált társaiknál vagy így alapozódik meg a kötődés, ami kulcsfogalom az "ősbizalom" (az önbizalom és a világba vetett bizalom alapja) kialakulásában, illetve az anyáknál is csökken a szülés utáni depresszióra való hajlam. Erről egy jó leírás egy kórháztól: [link] Plusz a kórházakban a csecsemőket évtizedeken keresztül elkülönítve "tárolták" az anyától egy külön szobában a hazamenetel napjáig és csak a szoptatásra kaphatták meg őket. Aztán a szülők a fent említett nevelési elveket próbálták követni otthon is, hagyva az újszülötteket órákon át bőgni egy másik szobában, annak hitében, hogy ők most a legjobbat teszik vele: "nem kapatják el". Amikor abbahagyta a gyerek a sírást, azt pedig jó munkájuk bizonyítékaként fogták fel, hogy "megtanulta" a csecsemő, hogy "nem kaphat meg mindent az első sóhajra". Pedig ezzel szemben a csecsemő elhallgatása egy nagyon-nagyon rossz jel, azt jelenti, hogy feladta, elfogadta hogy elhagyták, rezignálttá válik és itt törik meg nála az a bizalmi alap, amire felépülhetne később egy egészséges önértékelés. Erre jön az, hogy nagyon nem mindegy, milyen visszajelzések érkeznek a szülőtől (verbálisan is) az első hat évben. Érzi-e úgy a kisgyerek, hogy megfelel nekik, hogy feltétel nélkül szeretik vagy mindig van valami feltétele a szeretetnek, ami miatt az első évei is a szülei szeretetéért való versenyzéssel telnek. Egyáltalán odafigyelnek-e rá vagy a felnőttek a saját problémáikkal vannak elfoglalva és max. fizikailag látják el a gyermeket, értelmileg, érzelmileg meg kifejezetten elhanyagolják?

De aztán továbbmenve az időben, vége lett egy rendszernek, jött egy másik, kinyílt a világ, az emberek előtt elhúzták a mézesmadzagot és a szülők elkezdtek nagyon sokat dolgozni, így újabb ok állt elő, amiért nincs idő a gyerekre, sok családban nagy a feszültség, stressz az anyagiak, túlterheltség miatt.

Sérült nemzedékek sérült nemzedékeket reprodukálnak, traumatizált gyerekkorú szülők a gyerekeiket is traumatizálják, ebben semmi különös nincs.

Annyi a "remény", hogy ma már azért nagyon jó önismereti módszerek állnak rendelkezésre, amik egy-két generációval ezelőtt nem voltak még. És egyre többen igénybe is veszik ezeket fiatal (vagy már nem annyira fiatal) felnőttként, ami ezeket a gyerekkori traumákat jól kikoptatja az ember életéből és így az ember pár év vezetett önismerettel visszakaphatja azt a gazdag adottságokkal megáldott életet, ami a gyermekkori családi háttere miatt nem kaphatott teret addig. És innentől esély van arra, hogy valami "jobbat" adjon tovább. A pedagógusokat/orvosokat is elméletben felkészítik arra, hogy szúrják ki, ha egy gyerek mögött bántalmazó család lehet vagy valamilyen olyan családi teher alatt nyög a gyerek, amihez semmi köze. De nagyon kevés még mindig az a bátor és éles szemű szakember, aki mer szólni, kiállni a gyerekek érdekeiért, akár családokkal, begyepesedett rendszerekkel szembemenve.

Mindegy is, ez valószínűleg változni fog. Te is kiírtad a kérdésed, egyre többen ismerik fel, hogy nem kéne ennek így lennie és mivel most már körülvesznek minket a megoldási lehetőségek is, amiket egyre többen igénybe vesznek, ez egyre csökkenti az irántuk való előítéletességet és hárítást.

látom vkit helyesen már feszegette a passzivitás kérdését. sztem ez a kulcs.

a magyar (tisztelet a kivételnek) alapvetően egy passzív kényelmes, lusta nép. legyen szó nyelvtanulásról, vagy gyúrásról, a többsége nem hajlandó megmozdulni, csak a kifogásukat keresi. így azért nehéz sikerélményt szerezni.

meggyőződésem, hogy a nagyképűsködés mögött is legtöbbször a saját önbizalomhiányuk túlkompenzálása van.