Csak én nem bízom meg az emberekben?

Én se bízok senkiben. És az a pár alkalom, amikor kivételt teszek, mindig megerősít abban, hogy jól teszem.

Sajnos.

Én a legnagyobbat az édesapámmal zakóztam. 19 éven keresztül megbíztam benne, és bár nem egyik pillanatról a másikra (hanem szép fokozatosan), de rájöttem, hogy pont ő volt az világéletemben az, aki a legjobban beleszart a számba és aki által sose fogom tudni megvalósítani az álmaim (most már nyilván igen, mert már semmi közöm hozzá). De szerencsére már nem élek vele és úgy érzem, jó döntést hoztam fél éve, hogy elvágtam vele minden összefüggést.

Egyébként bennem is nagy bizalmatlanság van az emberek iránt. Akárhányszor randiztam egy lánnyal, az elsődlegesebb okok (passzivitás, rossz önbizalom, szuicidhajlam, viszonzatlanság, stb.) után azért se nagyon éreztem úgy, hogy működne köztünk bármi, mert nem bíztam meg bennük. Mindig úgy éreztem, hogy az aktuális lány rám van utalva, mintha én lennék érte a felelős, és különben a randipartnerek tettek is ennek a helyzetnek az előidézéséért, szóval nem én képzeltem be. Volt egy eset, hogy a 3. randin az egész északi részét bejártuk Magyarországnak, veszélyesebbnél veszélyesebb helyszínekre látogattunk el (nagy, romos épületek, amik vertikálisan nagy kiterjedésűek és légüres terűek, szerpentines útvonalak, stb.), ahol saját magamat szándékosan veszélyes, kalandos helyzetekbe sodortam. Nem azért, mert balf@sz vagyok, hanem szándékosan, én a veszélyt és a kalandot keresem az életben mindenhol. Természetesen ennek nem tettem ki az aktuális randipartnert, és nem is menőztem neki, meg nem voltam magamhoz felelőtlen, de csak utólag jöttem arra rá, hogy ha velem történt volna valami (persze erre kicsi az esély), akkor a randipartnerem szart volna rám nagy ívben. Bármilyen probléma felmerült, a lány csak bent ült a kocsiban és a telefonját nyomkodva megvárta, míg én felrakom az új ékszíjjat a kocsira például. Az se érdekelte volna, ha a világ végén maradunk! Röviden és csúnyán fogalmazva életképtelenek lettek volna bármire, nekik csak annyi volt az igényük, hogy egy bármilyen fiú mellett legyenek. Metaforikusabban kifejtve, ők csak egy menedéket láttak meg bennem, ahova veszély esetén el tudnak bújni, de az nem esett le nekik, hogy benne van a pakliban az, hogy a menedék esetleg összeomlik és nekik kéne velem együtt helyrehozni. Nekem olyan nőre (igen, nőre, nem lányra) van szükségem, aki taplraesetten jár el a legtöbb helyzetben, aki határozott, de ezzel együtt gyengéd is, és ahogy én is képes lennék rá, ő is képes segíteni rajtam. Eddig összesen 6 randipartnerem volt 17 éves korom óta (igen, nem sok), de senkiben nem találtam meg azt, amit keresek egy lányban, vagy inkább egy nőben. Bár ez külsőleg nem látszik rajtam, de amikor valaki leül velem randizni, én sokáig bizalmatlan vagyok a velem szemben ülővel. De szerintem ez egészséges bizalom a részemről.

Ha más részét nézzük az életnek, a többi ember esetében szinte hibátlanul mérlegelem már, hogy meddig lehet benne megbízni és mikortól már nem. A közelmúltban (7-8 hónapja) csak egy naiv esetem volt, ott egy cigány műkereskedő vert át elég csúnyán, ott még azt a kérdést is feltettem magamban, hogy én vagyok ennyire naiv tényleg? De azóta csomó olyan helyzet történt már velem, ahol szintén megüthettem volna magam, ha naivan állok hozzá és mégis jól jártam el szerintem.

Kérdezőnek: Bármilyen mértékű bizalmatlanság is van benned, annak soha ne mutasd láthatóan a jeleit. A "rossz" emberek a bizalmatlannak tűnő, határozatlan embereket fogják leginkább átverni. Legyen benned határozottság, hogy lássák, te igenis tudod, mit csinálsz. Egy nagyon-nagyon minimális szintű arrogancia is lehet a beszédstílusodban, hogy egy egészséges félelmet, távolságtartást kiépíts az olyan emberek fejében (nyilván nem a randipartnerekre gondolok, hanem a gyanúsabb figurákra), így kevésbé mernek majd átvágni téged. A bizalmatlansággal nincs gond, csak akkor, ha már látható ez rajtad.

20/F