Mikor lett eleged abból, hogy bármit csinálsz, mindig lesz akinek nem tetszik?

Tudom, hogy így van, elegem is lett belőle már jónehány éve, mégse teszem ami nekem tetszik. Ne kérdezd mért így működök....

16 évesen. Addig kb. még levegőt is azért vettem hogy anyám büszke legyen és legalább addig se ordibáljon amíg az okleveleimet/bizonyítványaimat/stb. nézegeti. Aztán rájöttem hogy az se lenne elég neki ha a csillagokat lehoznám az égről, 5 percig csend van aztán üvölt tovább hogy mekkora egy rakás szar vagyok, sose lesz belőlem semmi, életképtelen vagyok, holott kb. 12 éves koromtól én intéztem helyettük a hivatalos papírokat mert apámmal együtt funkcionális analfabéták. Pályázatokat adtam be pl. új hűtőre, tankönyvtámogatásra, továbbtanulási támogatásra, fűtésköltség támogatásra stb. nekik csak alá kellett írni. Anyám a mai napig nem mert elintézni egy telefont vagy megnyomni a gombot a vonat ajtaján. Mikor elköltöztem, kétségbeesetten hívogattak hogy nem tudják bediktálni a gázt meg elintézni valamit a biztosítónál, mert az ilyeneket mindig én csináltam. És mégis én voltam a ronda, életképtelen meg a hülye, ha véletlenül kaptam egy négyest, elmondtak mindennek, na ezt untam meg amikor elkerültem gimibe, közöltem hogy ha ennyire hülye vagyok akkor intézzétek magatoknak a dolgokat, én is intézem magamnak az enyémeket. Persze tudom hogy azóta is dicsekszik az eredményeimmel, meg tetszeleg a tökéletes szülő szerepében de nem izgat. Mióta megszabadultam ettől a megfelelési kényszertől, gyerekjáték volt leszarni idegenek véleményét. Az idegenek nem élnek velem, nem kell őket állandóan hallgatni, sokszor nem is tudják hogy x dologban hogy döntöttem és mi lett volna a másik lehetőség. Az meg hogy kárognak, a Szinuhe című regényből idézve "olyan a fülemnek, mint a légyzümmögés".

Én is sokat szenvedtem emiatt még tiniként is. De én elengedtem, azzal a címszóval, hogy hát most nem tudok mit kezdeni vele. Tényleg az élet ilyen