Az elfogadás használata, hogyan?

Az ember egy idő után, sok tapasztalat után rájön, hogy nem képes a dolgokat kézben tartani.

Nem tud mást tenni, mint hideg belátás, hogy ez így történt..

A gyerek még elhiszi, hogy meg tudja váltani a Világot, ezzel szemben a felnőtt belenyugszik, hogy mindig is a Sors fogja ide-oda csapkodni, mint a szélvihar.

Hát bennem végigmegy egy érzelmi sorozat és a gondolataim keveréke, aminek a vége a teljes érzelemmentesség. Így néz ki a dolog, az érzelmein, gondolataim (ez most egy olyan példa, ami mondjuk nagyon fontos lett volna, de nem sikerült):

Veszteség érzés, önutálat. Úgy érzem kevés vagyok, tévedés volt erősnek hinni magam.

Próbálom elhinni, hogy nem érdekel, de tudom, hogy ez nem igaz. Megjelnik a gondolat, hogy ez csak önvígasz, mert nem elég, hogy gyenge vagyok a célomhoz, még ahhoz is az vagyok, hogy megbirkózzak a kudarccal, és képes lennék bemesélni, hogy nem érdekel.

Ezután szomorú vagyok, és kedvetlen, szégyenlem magam kb mindenki előtt, mert nem sikerült a célom elérni, és meg akarok halni. Utálom magam, hogy gyenge vagyok.

Aztán rájövök, hogy nem fogok meghalni. Úgyhogy valami történni fog. Nem bírja a szervezetem örökké ezt az állapotot tartani, valami történni fog, valami védekező reakció beindul majd az érzelmeim ellenében. (Ez nem igazán reményt ad, inkább csak egy ilyen ráeszmélés, picit megnyugtat.)

Közben el kezd pörögni az agyam azon, hogy mivel tudom kompenzálni, de még mellette van az érzelem, hogy kompenzálhatom, de a célt akkor se értem el, tehát gyenge vagyok. Szóval kétségbeesve keresem az alternatívát, hogy szabadulhassak az önutállattól.

A következő a felismerés, hogy egy kudarcon ilyen szintű kesergés szintén a gyengeség jele. Ez a gondolat és az, hogy érzem a szomorúságot, bestresszel, és szorongás jelenik meg a rossz kedv helyett.

A stressz valamiért motiválóvá válik. Le kell, hogy vezessem. És ezért el kezdek a kompenzáláson dolgozni.

Kifárad a stressztől a szervezetem és megszűnnek az érzelmeim. Közben a kompenzálásokból újra ér valami kis sikerélmény.

Úgy gondolom, hogy ha megszűntek az érzelmeim, akkor azt jelenti, hogy sikerült elfogadnom, hogy gyenge vagyok. Nyugodt vagyok ilyenkor. Megbékélek a gyengeség gondolatával és azzal, hogy nem sikerült a célom.

Aztán ahogy dolgozom az alternatív célokon és egyre több siker ér, lassan újra kezdem erősnek érezni magam. Azt gondolom, hogy kár, hogy a célom nem sikerült, és igenis érdekel, mert jobb lenne, ha sikerül, de valahogy mégis kezdem magam egészséges mértékben erősnek érezni.

Ha meg olyan dologról van szó, ami annyira nem is volt fontos, akkor meg egyből keresem a többi lehetőséget, amivel kompenzálhatom a kudarcot.

Egyébként ez a példa azokra vonatkozik, amiknél én is tehetek arról, hogy nem sikerült. Ha teljesen önhibámon kívűl nem jött össze, akkor nem érdekel. Akkor szintén keresem a további lehetőséget.

Bocs kicsit hosszú lett. Nem tudom mért reagálom néha így túl érzelmileg. (Ja de mégis, a gyengeség miatt :D )

Attól függ, mi az. Ha egy bizonyos kimenetelt szeretnék, ott nehezebb elfogadni. Aminél mindegy hogyan végződik, vagy nem ragaszkodok 1 bizonyos kimenetelhez, akkor nyitottabb vagyok más megoldásokra is.

A nehezebbik esetben megvizsgálom, hogy mért olyan égetően fontos nekem, hogy úgy alakuljanak a dolgok, ahogy szeretném, próbálok rájönni, mi az érdekem. Meg arra is próbálok rájönni, hogy a másik/többi út mért nem oké. Arra jöttem rá, hogy a lényeg az, hogy azért azt az egy utat akarom, mert akkor jól fogom érezni magam, és azért tartózkodok a többitől, mert akkor rosszul. Minél jobban dicsőítem azt az utat amit szeretnék, és minél inkább túldramatizálom neg irányba a többit, annál jobban akarom irányítani, és annál kevésbé tudom elfogadni, hogy mi lesz.

Úgy próbálok elfogadni valamit, hogy elfogadom azt, hogy ha nem úgy sikerülnek a dolgok akkor igen, rosszul fogom érezni magam, ez van, de az se fog örökké tartani. Meg arra próbálom átprogramozni, hogy egyik út se "jó" vagy "rossz", így nem is fogom feltétlenül rosszul érezni magam.

Két dologra oszlik a világ:

1. Amire van ráhatásod.

2. Amire nincs ráhatásod.

Utóbbival semmi mást nem tudsz, mint elfogadni, mint jelenséget, illetve alakítanod a rá adott reakcióidat.

Ezen viszont nagyon sok múlik. Nekem az egész életem változott meg, amikor ezt felismertem.

És azt, hogy sokkal több mindenen vagyunk képesek - bizonyos határokon belül - változtatni, mint azt hisszük.