30-hoz közelítő fiatalember vagyok. Szerintetek mi lehet az oka annak, hogy ennyi idős koromra még nem találtam meg a hivatásom, meg úgy általában a helyemet a világban?

Olvasom Orvos-Tóth Noémi könyvét, és próbálok rájönni, mi bennem a hiba. A képességeimmel nincs gond, mindig mindent meg tudtam tanulni, amit akartam. Viszont állandóan szorongok, görcsölök a jövőn, nem hiszek magamban eléggé. A szüleim mindenben támogattak, amit kitaláltam, de semmivel kapcsolatban nem volt bennem igazi hit és szándék, mindent félbehagytam, egymás után. Valahogy nem találom az érzelmi kielégülést, a flow-t. Nem tudok jelen lenni és csak élvezni, amit éppen csinálok, mindig azt kérdezgetem magamtól, hogy "ennek most mi értelme van?", meg "jó, de hogy lesz ebből siker, elismertség?", meg ilyenek. És mindig fantáziálok arról, hogy milyen lesz, amikor öregember leszek, és az egész életet egy kemény versenynek fogom fel, ahol az "nyer", aki meglett korára minél több pénz, minél nagyobb hatalom és minél tartalmasabb megélt élet és minél több tapasztalat felett rendelkezik. Nem nagyon megy, hogy csak úgy kimenjek az erdőbe és elengedjem magam, mert mindent valahogy eszközként látok, nem célként. A karrier- és tanulmányi választásaim, amik a legfontosabb mérföldkövek az életben, esetlegesek, nem átgondoltak. És az a legfurább, hogy nincs egy egyértelmű válasz, mint pl. az, hogy "a szüleim már gyerekkoromtól kezdve azt akarták, hogy belőlem ... legyen". Egyszerűen nem értem, miért nem működik úgy az életem, mint bárki másnak, aki elindul egy úton, és csinálja és hisz magában. De mégis azt érzem, hogy valahogy a családi körülményekből adódik ez, mert egy darabig minden teljesen rendben volt velem.