Az embereknek miért ilyen nehéz az elfogadás? Miért gondolja a legtöbb, hogy az a természetes és normális, ahogyan ő érez?

Gondolok itt egész egyszerűen az átlagtól, vagy normálisnak vélt, eltérő életmódot élőkre. Minden olyan esetre, amivel az ember sokszor leszenvedi az egész életét. Legfőképpen az introvertált vs extrovertált esete a legaggasztóbb. Jómagam is introvertált vagyok. Egy extrovertált ismerősöm szerint ez nem normális állapot ami nálunk jelen van. Ugyan nem feltétlenül betegség, csak egy állapot, de semmiképp sem normális. Minden embernek úgy kellene élni ahogy az átlagnak, vagyis neki. Tehát az ilyen nem fogja fel, hogy mi az, amikor nem tudsz örülni visítva meg sikoltozva egy koncertnek vagy a kedvenc együttesed fellépésének, nem tudja mi az, hogy az téged nem tölt fel, ha motorra vagy kocsiba kell ülni és csak úgy száguldani, szintén nem fogja fel, hogy a feltöltődést nem az jelenti, ha emberek közé mész, hanem pont ha egymagadban lehetsz és elmélkedhetsz, és még sorolhatnám. Személyes kedvencem a tánc, egyszerűen próbáltam, nem tudtam élvezni.

Mélyebbre kúszva pedig előjönnek olyan problémák is, ami már az egyén életét is károsítja, legalább is minimum lelkileg. Ott van az a felfogás, hogy mindig vannak a bátrak és a gyávák. Egy extrovertált személy sokszor bele sem gondol, hogy mitől is olyan merész ő, vagy miért mer kockáztatni és pofára esni. Holott pontosan pszichológiai háttere van mindennek, persze az ilyen ezt az érzést nem is ismeri. Van aki tudatosan és pontosan tudja, hogy mit miért nem mer. Egyszerűen olyanok a sikerélmény eléréséhez a köztes feltételek, hogy az már önmagában elveszi egy ember kedvét attól, hogy meg is próbálja, még akkor is ha végül siker koronázhatja. Ez pontosan egy adottság, mondhatjuk genetikailag így vannak kódolva egyesek, hogy nem tudnak kompromisszumot kötni a mai társadalmi elvárásokkal. Akiknél meg ez csak abban nyilvánul meg, hogy szintén kellemetlen folyamat, de azért megteszi, rá tudja venni magát, ott pontosan arról van szó, hogy ő bizonyos dolgokat fel sem fog közben, nem látja át, nem érzi túl az adott élményt. Mi (a többiek és én is) egyszerűen nem tudjuk lazára venni ezt a sok köztes buktatót, akadályt.

De ezzel tudom nem megyek semmire, úgyhogy fordítva közelítem meg a dolgot. Képzelje el minden forró vérű, pörgő, lázadó, aktívé életet élő ember, hogy hirtelen meghoznának a Földön egy olyan törvényt, vagy legalább is társadalmi alapfelfogást, hogy pont az extrovertált jellem lenne a nem normálisnak vélt. Hogy éreznétek magatokat, ha egyszerűen nem tudnátok pl. utazni? Egyszerűen fizikai, vagy jogi szabályok gátolnának mindebben benneteket. Vagy nem hallgathattok zenét mindennap? Megszűnnének a szórakozóhelyek teljesen. Korlátoznák a jármű használatot, és annak hangját.

Nos összefoglalva az a személyes tapasztalatom, hogy sok átlag ember, aki valami csoda folytán ismeretségre tehet szert, egy tőle nagyon eltérő személyiséggel, ott egyből az a kép látszik, hogy ő tud élni, mi pedig nem. Pedig az az igazság, hogy addig tudtok jót érezni és jól élni, amíg az a csomó extra valami a birtokotokban van. Ha ezekből valamit is megvonnának, már egyből jön, hogy tiszta ideg, kiéhezett, ez nem állapot, így már nincs is teljes értékű élete. Semmi tűrőképesség. Tudom ez csak személyes tapasztalat, de több esetben is ezt látom.

Utólag még egy kis esetet osztanék meg veletek, ami köztem és egy lány között történt. Ő alapvetően nagyon emocionális, de neki is forró a vére, és alapvető elvárása, hogy minden hétvégén bulizhasson. Tehát normális életet él (látszólag). Megkérdeztem tőle, hogy mégis mi olyan elviselhetetlen abban, ha egy-két hétvégén nem mehet sehova valami oknál fogva? Erre az volt a válasz, hogy neki alapvetően nem azzal van baja, hogy nem mehet el bulizni időnként. Csupán az, ha egyedül van hétvégén, akkor elkezd gondolkodni. És ha ez történik, akkor rövid idő után rájön, hogy depressziós, vagyis nincs értelme az életnek. Ez azért eléggé aggasztó. Átlag embertől egy-két dolgot megvonnánk és a padlóra kerülne az érzelmi világa. Szóval mi introvertáltak, szociális fóbiával, és egyéb mentális betegségben élők ami azt illeti eléggé kemények vagyunk, hogy nap mint nap szembenézünk a mély gondolatainkkal, amit más ember simán lekezel azzal, hogy csak csinál valami aktív tevékenységet. Holott ez a mi szemszögünkből szintén nem normális. Mert nem tudják kiélni teljes értékűen az érzelmeiket, minden el van palástolva valami felszínes szokással vagy cselekménnyel. És akkor ezt nevezzük mi társadalmilag elfogadottnak vagy normálisnak?

Gondolkodjatok el picit ezen. Csak azért mert a társadalom a ti emberi tulajdonságaitoknak kedvez jobban, és bár a törvények meg a politika/nagyhatalmak nektek is keresztbe tesznek sajnos, még mindig több mindent elfogadtok, több mindennel tudtok kompromisszumot kötni, mint mi. Ezért nem tud mindenki változni. Mert van a mondás, miszerint a világot nem tudjuk megváltoztatni csak magunkat. De gondoljunk bele, könnyű annak kicsit változnia, aki már alapból élvezi a meglévő szituációt, és csak részleges gondjai vannak a mindennapokban. Ez mind genetika kérdése, és nem más. Aki azt hiszi minden neveléstől függ, az sajnos nagyon téved. Személyesen tapasztaltam, hisz nekem is van testvérem. Két szöges ellentét vagyunk, miközben ugyanazt a nevelést kaptuk.