Hogyan szabaduljak meg attól, hogy folyamatosan egy szülői ideálképnek akarok megfelelni?

Apám egy gyakorlatias, nagyon sikeres ember. És azok a dolgok, amiket ő mond pénzről, sikerről, mindig igaznak hangzanak a szájából. Egyszerre akarok olyan sikeres lenni, mint ő, de közben a magam útját járni (tehát nem azt továbbvinni, amit ő létrehozott), és egyszerűen nem megy. El vagyok akadva emiatt az életemmel, 30 leszek lassan, és teljesen kétségbe vagyok esve, mert kamaszkoromban még volt, hogy őszintén rajongtam valamiért és szenvedélyből csináltam, de amióta elértem a felnőttkort, úgy érzem, hogy csak annak van értelme, ami által én is elismerést és pénzt fogok szerezni, mint apám. És ennek az lett az eredménye, hogy magamra kényszerítettem olyan dolgokat, amik igazából egyáltalán nem érdekeltek. És végig éreztem, hogy ez nem én vagyok.

Akivel beszélek erről, az mind azt mondja, hogy nézzem meg, mi okoz örömet, és állítsak magam elé célt, de nem értik meg, hogy én pont ennél a célállításnál vérzek el, mert egy olyan értékrend van a fejemben, ami olyan, mint az apámé. És nem tudom, hogy nincs-e igaza. És ezzel felidegesítem az embereket, mert azt hiszik, kötözködöm, de én meg azt érzem őrültségnek, amikor valaki egyetemre megy valamit tanulni, amiből nem is tudja, hogy mi lesz végül, és lehet, hogy csak elpazarolta az idejét és adósságot halmozott fel. De ugyanakkor érzem, hogy ezzel a gondolkodással valami nagy baj van, mert emiatt nincs életerőm, hisz megtagadtam magamtól mindent, ami örömet okozna. Kéne találnom valakit, aki erről meggyőz, vagy átment ezen... Jártam pszichológushoz, de ők mindig a gyakorlati oldaláról fogják meg a dolgot, hogy csináljam ezt vagy azt, de nem értik, hogy nekem előbb tudnom kell, miért csinálok valamit, mielőtt belekezdek.