Miért van az, hogy szinte az összes "youtuber" pánikbeteg? Ez ennyire "menő" betegség manapság?

Nem a pánikbetegség lett divat, inkább az, hogy minden apró kis stresszlöketet annak neveznek. A pánikbetegségnek, pánikrohamoknak ugyanis az az ismérve, hogy semmilyen behatárolható oka nincs. A semmiből jön, nem egy fóbia, hogy pl. félsz a kígyóktól, nem egy szituáció, hogy megtámadnak és megijedsz, munkahelyi stressz pedig semmiképp - ha valaki a munkája miatt stresszel és rosszul van mentálisan, azt kimerültségnek hívják.

A pánikrohamokról egyelőre annyit tudnak, hogy az agy kap egy nagy adrenalinlöketet. Olyan, mint amikor hirtelen vészhelyzet áll elő, és az ösztöneid lereagálják, hogy most menekülj vagy harcolj. Viszont itt semmiféle vészhelyzetről nincs szó, ezért is olyan ijesztő, révén az egész helyzet az elmének totál természetellenes.

Bárkinél előfordulhat, akár az utcán sétálgatva a haveroddal is, miközben nevetve nyaltok egy gombóc vaníliafagyit. És mint mondtam, nincs köze a stresszes szituációkhoz.

Minden évben van valami betegség, amit aktuálisan felfúj a média, pl. bipoláris depresszió, anorexia -> ma már divatosabban megfogalmazva “evészavar”, szociális fóbia (aszociális személyiségzavar)...stb. Most a pánikbetegség van terítéken, és boldog-boldogtalan önkényesen ezzel diagnosztizálja magát csak azért, mert volt pár húzósabb hete/hónapja, amikor gyakrabban eltörött a mécses a kelleténél, ami egyébként bármely emberrel megesik, ettől még nem lesz automatikusan pánikbeteg valaki.

Ez is egy fajta lájkvadász content amire nyilván többen rákattintanak az emberek, mint egy átlagos, és gyakran tartalom nélküli, semmitmondó videótípusra.

Hozzáteszem, én TÉNYLEG pánikbeteg vagyok és aszociális.

Minden ember életében vannak kiélezett helyzetek, amikor hevesebben, a karakterétől eltérően reagál a félelemtől, vagy megtorpan.

De aki valóban ezekkel vagy hasonló dolgokkal él, annak napi szinten meg kell küzdeni ezekkel. Pl. amikor fel kell hívnom telefonon egy idegen civil embert, akivel még soha életemben nem beszéltem, legalább olyan szorongással tölt el, mintha egy szakadék fölött kellene átlépnem.

Ilyenkor vagy minden lezajlik a rendjén és sikernek könyvelem el az interakciót, vagy összeomlok, és fél óráig csak élettelenül nézek magam elé.

Volt már rá példa, amikor anyám szinte “kényszerített”, hogy hívjak fel egy embert. Én szinte már előre tudtam, hogy fog reagálni, de összeszedtem minden bátorságomat és megpróbáltam.

Aztán amikor felvette, majdhogynem úgy jött le, hogy én “minek zaklatom”, holott egyrészt magamtól nem is mertem volna hívni, az is úgy történt meg, hogy összeszedtem minden bátorságomat, másrészt soha nem volt szokásom másokat zaklatni, vagy 0-24-ben hívogatni.