Miért van az, hogy csak addig tudok felszabadult, laza, poénos és jófej lenni, amíg "enyém nem lesz" az adott ember?

Tehát ha haverkodok valakivel, aki számomra érdekes, és úgymond sikerül megnyernem a barátságát, utána elvesztem a motivációm és mintha elzárták volna a csapot, egy unalmas ember leszek mellette. Ha erőltetni próbálom a jófejséget, annál rosszabb.

Ugyanez, ha a lányokról van szó. Jófej vagyok, vicces, kedves, jön a szöveg mint az állat. És amint megtudom, hogy össze akar jönni velem, vagy akár össze is jövünk, utána mintha nem is én lennék. Unalmas vagyok, nem jön semmi szöveg, eltünik minden önbizalmam.

Olyan mintha két énem lenne. Azt érzem legbelül, hogy ennek az egésznek a hátterében valamilyen önbizalomhiány dolog áll, de akkor miért pont az ismerkedős szakasznál vagyok ennyire laza és "menő"? Amikor pedig már "enyém" az ember, akkor pedig mint akit elvágtak. Nem fordítva kéne lennie?