Egy család életét érintő, életre meghatározó bosszút tervezek egy illető ellen. Megtegyem?

Sajnos ez hosszú lesz.

Ez az ember általános óta osztálytársam volt. Ott kezdődtek a szivatások. Többnyire mindig a gyengébbeket piszkálta, de mivel én (eleinte) ellenálltam, egy idő után keményen rámszállt. Jó volt abban, hogy hangadó legyen és maga köré gyűjtsön és lerontson a szintjére máskülön nem velejéig romlott lelkületű arcokat. Ezek aztán - utólag így látom - szolgalelkűségből követték, vagy félelemből, hogy ne ők legyenek a célpont. De talán maguk is élvezték a dolgot, nyájszellem stb.

A zaklatásom 7-8-ik osztályban vált mindennapossá, ami mai fejjel nem sok idő, de akkoriban nekem az örökkévalóságot jelentették. Azt hittem, hogy soha nem ér véget, hiába nyugtattam magam azzal, hogy mindjárt itt a középiskola és vége lesz.

Néhány dolog, amit csináltak: egy darabig, ha elmentek mellettem és nem látta senki, leköptek. A cuccaimat eldugták, vagy fociztak vele az udvaron. Egyszer a tornazsákom tűnt el, máskor pl. a tolltartóm, amit mamámtól kaptam. Szép, egyedi általa varrott darab volt, összefirkálták tollal. Ha Wc-ben álltam a pisszoárnál, néha jól belém rúgtak hátulról. Azóta sem tudok úgy vizelni, ha valaki más is van mellettem. Deszkáztam akkoriban, eltört a kezem. Valamiért úgy gondolták, jó móka, ha lefognak és a gipszet megpróbálják széttaposni a kezemen, ez részben sikerült, bőgve mentem orvoshoz. A tanárok nem hitték el, mi történt, mert akkoriban már sokat lógtam, sz*r jegyeim voltak éppen ezek miatt a dolgok miatt, nem kedveltek. Semmi következménye nem lett. Később valaki poénból megnyitotta a csapokat tanítás után, másnap az egész földszint úszott a vízben. Ők azt hazudták, hogy én voltam, természetesen ezt már elhitték a tanárok, bizonyítani ugyan nem tudták, de azért kaptam egy igazgatóit. Ami mindennapos volt: beszólogatások, verbális alázás, hamis pletykák elterjesztése, pl. hogy egyik-másik tanárról miket mondtam, amely tanárok némelyike ezt komolyan el is hitte. Többször lett mindennek a következménye egy elbeszélgetés, hogy miért nem viselkedek (igen, én), illetve megpróbáltak személyiségzavart is rám húzni, amit az egyetlen normlális ember az iskolában, a védőnő kizárt és támogatóan lépett fel. Rajta kívül még egyszer egy lány osztálytársam állt mellém, akit azután szintén elővettek, mondván én megrontom őt a rosszal. Osztályon belül csak azért nem szivatták, mert gyönyörű volt így nyilván más megítélés alá esett.

A főféreg aztán középiskolába is követett. Amikor megtudtam, azt mondtam otthon, inkább elmegyek dolgozni, nem akarok járni sehova. Végül meggyőztek, hogy az érettségi kell és ne féljek, mert már ő is biztosan változott. Nem egy osztályba kerültünk, az első év még teljesen nyugisan is telt. Az osztályomban többnyire kedveltek, tartozni tudtam egy kockulós-alter klikkhez. Így a fizikai alázás már nem játszott (megtvédtük egymást), de azt azért el tudta terjeszteni rólam, hogy HIV pozitív vagyok. Ennek köszönhetően az első alakuló kapcsolatom egy lánnyal is gallyra ment - persze ő nem ezzel indokolta, de nagyon is egybe esett ezzel. Soha nem tudtam ezután eredményesen közelíteni lány felé, egész 22 éves koromig szűz voltam. A szalagavatóra egyes-egyedül nem találtam táncpartnert, nélkülem zajlott a dolog. A patkány ekkor kezdett egyébként igazán közkedvelt lenni, magára húzott egy jófej, határozott mázt, és nem fért már bele az imidzsébe, hogy valakit terrorizáljon. Egyedül ez volt a szerencsém. Őt körülvették a nők és a barátok, engem észre sem vett senki.

Később mindezek az élmények, mert mindent erre tudok csak visszavezetni sajnos, egy immár valóban személyiségzavaros, bizonytalan, nőknál gyáva, és ma, 28 évesen egy normális párkapcsolatot felmutatni nem képes embert eredményeztek.

Tudom, hogy az a közvélekedés, hogy minden rajtam múlik, meg változtassak a sorsomon. A probléma az, hogy nincs már erőm hozzá, nincsen semmi életkedvem. Társaságban megszólalni nem tudok, félek az emebrektől, egyáltalán, nem is tudok megbízni senkiben. Egyetlen barátom van csak még középiskolából, mással a járvány előtt sem tartottam a kapcsolatot, nincs szociális életem semmi. Két munkahelyemről kirúgtak, mert nem tudtam beilleszkedni. Alapvetően csendes vagyok, ha viszont igazságtalanság ér, nagyon kiadakadok, ilyenkor őrültnek néznek. Sikertelen vagyok, megtakarításom alig, vidéken sem tudnék venni egy lakást.

Eközben ez a patkány, ez a féreg, érdemtelen senki saját sikeres vállalkozást csinált, elvett egy nagyon szép nőt, most született az első gyerekük. Az egyetlen gondolat, ami engem pozitívan feltölt az az, hogy olyan durván és erőszakosan avatkozzak be az életébe és vegyek el tőle mindent, amennyire az csak lehetséges. Akár az én sorsom árán is, mivel gyakorlatilag nincs is sorsom, sem kilátásom egy jobb életre. És ezt egyedül neki köszönhetem.

Nem igaz az, hogy mindenki elnyeri a méltó büntetését. Itt a földön kell igazságot szolgáltatni, mert a túlvilágon nincsen ítélőbíró. Ez a meggyőződésemmé vált. Csak attól félek, hogy kifutok az időből, ha túl sokáig húzom a döntést, elgyávulok, és semmi következménye nem lesz a tetteinek, senki nem tudja meg róla, hogy milyen féreg valójában.

A kérdés azért még valahol mélyen bennem mindig az, hogy megtegyem-e azt, ami visszavonhatatlan. Kizárólag az elgyávulás és valahol mégis a mindebben ártatlan gyereke tart vissza, akiből viszont biztos, hogy egy apjához hasonló féreg lesz, ha felnő. Ez nem genetika, hanem nevelés kérdése. Összességében tehát lehet, hogy csak jót tennék a világgal.