Miért nem bírom jól lelkileg a konfliktusokat?

#1 Mind a négy kérdésedre igennel tudnék válaszolni. Ekkor döbbentem rá, hogy még mindig nem vagyok túl a múltamon. A gyerekkorom... megoszló volt. Elmondhatom, hogy nekem volt még gyerekkorom, de... nem volt mindig felhőtlen. Kérdés kiírásakor még nem gondoltam volna, hogy még mindig ez állhat a háttérben, de sajnos még mindig. Az egész kamaszkorom azzal ment el, hogy elfogadjam a gyerekkoromban történt eseményeket. 1 hónap múlva leszek 20 éves, és úgy tűnik, hogy még mindig van hova fejlődnöm legbelül.

#2 Meg kell jegyeznem, hogy nem voltam jó gyerek. Alapján véve nem okoztam károkat, nem csorbítottam meg mások életét, nem piszkáltam senkit se suliban, de rengeteget hisztiztem és követelőztem. Amikor rám olvassák az ősök ezeket, csak annyit tudok erre mondani, hogy "gyerek voltam, sokszor nem voltam tisztában a tetteimmel". Ebből kifolyólag sokszor bántottak engem a férfi családtagjaim. Utólag elfogadtam, hogy megtették ezeket a szörnyűségeket, mert én se voltam egyszerű eset, ugyanakkor most is elítélem.

#3 Ahogy leírtad az édesapád, olyan volt, mintha a saját apámról láttam volna egy rövid leírást. Apám nem egy buta ember egyébként, nagy szaktekintély és sok minden megtörtént vele, ami érdekes és tanulságos. De ő is egy idegbeteg, lobbanékony, megalomániás, őrült, aki agyba-főbe vert engem gyerekként sokszor. Bár a közelmúltban egyre szélesebb skálán fut a vitakultúrális képessége, mégis mind a mai napig nyíltan fenyegetőzik. Sokszor azért nem mondok rá vulgáris jelzőt (amikor jogos lenne), mert ennyi idő után is képes lenne nekem jönni. És akkor lenne az, hogy lemerevednék. Szégyellem bevallani, de félek az apámtól még mindig. Meg tudnám védeni magam ellene, de ő még mindig erősebb nálam. De nem is lényeges az erőviszony, egyszerűen nem tudnám őt megütni, képtelen lennék rá, talán el is bőgném magam, ha meg kéne tennem (mellesleg utoljára 14 éves koromban, lassan 6 éve jött nekem). De az is lehet, hogy a félelem miatt nem merném, ki tudja. Viszont az idő nagyrészében normálisan elvagyunk, segítünk a másiknak, tök jól elbeszélgetünk. Nagyon ambivalens érzéseim vannak ebből kifolyólag, mert mondhatni szeretem is őt, de ugyanakkor félek is tőle, meg haragszom is rá. Nem tudom, mit tehetnék ellene. Lehet, hogy ő az egyik kiváltó oka annak, hogy görcsölök a balhékon?

#4 Ott van még a bátyám is, aki szintén egy félelemforrás. Tőle másképp félek. Az ő harci kiállása és magatartása teljesen más, mint az apámé, mondhatni az ellentéte. A bátyám torkaszakadtából képes ordítani brutálisan durva dolgokat, de ugyanakkor nincs erő benne és sokszor saját magát keveri bajba, amikor felhergeli magát. Ő nem hirtelen lobban, mint az apám, hanem hónapokig emészti magát rajtam. Nagyon sokat kellene írnom, hogy miért ilyen vele a viszonyom, lényeg, hogy ő egy általános veszélyforrás az életemre nézve. Ahol élek, miatta szorongok leginkább, mert nem akarom miatta elveszíteni azokat a javakat, amiket meg tudtam teremteni magamnak.

#5 Szóval arra gondolsz, hogy képes lennék magamat megeddzeni lelkileg azzal, ha több ilyen videótartalmat nézek például?